Nem kell ahhoz bankot rabolni, hogy elképzeljük

Az utóbbi idők egyik legerősebb magyar regénye a Holtverseny. A szerzővel, Totth Benedekkel beszélgettünk.

– Eddig szerkesztőként és fordítóként ismerhettük, ez a munka felvezetés, gyakorlás volt egy saját regény megírásához?
– A szövegekkel való foglalatoskodás a fordítással kezdődött, de mindig megvolt bennem a vágy, hogy írjak. Időközben azonban annyira megragadott ez a munka, hogy egy darabig fel sem merült, hogy saját szöveget alkossak. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, ennyi lefordított könyvvel a hátam mögött valóban ideje megpróbálnom írni valamit. Persze a regény nem egyik pillanatról a másikra született meg, ez egy nagyon hosszú folyamat volt, közel tíz évig dolgoztam rajta.

– Hatással voltak a lefordított szerzők munkái a saját alkotására?
– Ha elemezni kezdenénk a Holtversenyt, bizonyára kimutatható lenne a szövegek hatása, amiket fordítottam. Többnyire kortárs angol és amerikai prózaírók műveit ültetem át magyarra, de a fordítás mellett is főleg ilyesmit olvasok, így ezek a szövegek a munkámtól függetlenül is hatással vannak rám. A fordítással ugyanakkor sok mindent kipróbálhattam. Magamtól biztosan nem írtam volna Aldous Huxley vagy Cormac McCarthy stílusában. Az első könyv egyébként, amit fordítottam, Nick McDonell Twelve (Láncreakció) című regénye hasonló világról szól, mint az én könyvem, persze a New York-i felső tízezer kamaszainak élete nem feleltethető meg egy magyar vidéki kisváros fiataljaiéval, de a regény hangulatát nagyon magaménak éreztem. Lehet, hogy ez azóta lappangott bennem.

– A Holtverseny első regények esetében szokatlanul erős és újszerű hangon szólal meg. Honnan jött ez a szlenggel kevert tolvajnyelv?
– Sokáig tartott, amíg ráleltem a megfelelő csapásra. Az előbb említett tíz évet persze nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap írtam valamit, volt, amikor hónapokra félretettem a szöveget, mert nem tudtam, merre menjek tovább. És ez a nyelvezetre is érvényes. Az első változat két-három szavas mondatokból állt, az alapján rá sem lehetne ismerni a végleges verzióra. Aztán hosszú vajúdás után egyszer csak hallani kezdtem ezt a hangot. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miként, de megszületett a nyelvezet, és helyükre kerültek a figurák.

– A regény nyelvezete, ábrázolásmódja szinte előzmények nélküli a hazai prózában. Szándékosan tartotta magát távol a magyar irodalmi előképektől?
– Több magyar regény volt rám nagy hatással. Dragomán György könyveinek erőteljes hangja, a szövegek ritmusa például nagyon megfogott. Az irodalmárok pedig majd megfejtik, milyen magyar előképe lehet még a könyvemnek, az azonban biztos, hogy a stílusomra elsősorban angol-amerikai prózaírók – legfőképp a minimalisták – hatottak.

– Nem tartott attól, hogy a sokszor túlzásba vitt vulgaritás és erőszak magyarul túl erősen szól?
– Nem akartam megbotránkoztatni, de hitelesebbnek éreztem, ha így írom le, amit magam körül látok és hallok. Ugyanakkor ez a regény nem a mai kamaszok életét feltáró, kutatásokon alapuló szociográfia, sokkal általánosabb annál. Minden korosztálynak megvan a maga problémája, bár azt hiszem, az én generációmnak sok szempontból könnyebb volt, mint a mai tizenéveseknek. A regény szereplői úszók, kamaszkoromban én is versenyszerűen úsztam, így ez a közeg biztosította azt a belső nézőpontot, azokat az érzéki tapasztalatokat, amelyekből fel tudtam építeni a regény világát. Számunkra azonban az uszoda még hatalmas biztonságot jelentett, nem azt az örvényt, amit a Holtverseny szereplőinek. Az én időmben, ha valaki uszodába járt, az azt jelentette, hogy nem kallódik el. De ahogy mondtam, a Holtverseny nem valódi fiatalok konkrét életéről szól, sokkal inkább parabola. A koncepcióm része volt, hogy a kamaszok világát egy bizonyos szemszögből ábrázoljam. Az elbeszélő egyetlen alkalommal jelenik meg például iskolai közegben. Ezek szándékos túlzások, amelyek szélsőséges módon jelenítik meg a szereplőket. Így bár felismerhetők a valóság bizonyos elemei, a szöveg sokkal inkább példázat vagy figyelmeztetés, mindenfajta didaktikus szándék nélkül.

– És hogy kerültek a képbe a drogok és a fegyverek?
– Erről a világról nincs személyes tapasztalatom, az olvasmány- és filmélményeimből táplálkoztam. Nem kell ahhoz bankot rabolni, hogy az ember el tudja képzelni, milyen érzés lehet. Sosem fogtam például fegyvert a kezemben, egyáltalán nem vonz ez a közeg. Ezért is törekedtem arra mindvégig, hogy eloldozzam a valóságtól az eseményeket, talán ezért vált át sokszor a szöveg groteszk fekete komédiába vagy burleszkbe.

– A túlzások ellenére jól látható, hogy a kamaszok egy értékek nélküli, üres világban élnek, cselekedeteiknek sem okuk, sem következményeik nincsenek.
– Olvasóként, kívülállóként mi nyilván kereshetünk – és talán találhatnánk is – okokat és következményeket. A fontos inkább az, hogy maguk a szereplők látják úgy, hogy semminek nincs oka és nincs következménye. Ettől válhat ijesztővé ez a történet. A következménynélküliség ugyanakkor felveti a felnőttek felelősségét, hiszen az a mi feladatunk, hogy a kamaszok számára példát vagy irányt mutassunk: vannak dolgok, amik nagyon súlyos következményekkel járnak. Ha mindenképpen üzenetet akarunk keresni a szövegben, akkor az egyik leghangsúlyosabb az, hogy nem tehetünk meg bármit arra játszva, hogy majd megússzuk, mintha mi sem történt volna.

– A történet egy névtelen vidéki településen játszódik. Nem akarta, hogy konkrét helyszínhez kötődjön a regény?
– A meg nem nevezett környezet két irányba hat. Nem akartam, hogy egyértelműen beazonosítható legyen a helyszín. Azt szerettem volna elérni, hogy az olvasók számára bárhol játszódhasson a történet. Másrészt viszont, amit az uszodával kapcsolatban elmondtam, itt is megállja a helyét: én egy vidéki városban nőttem fel, és ez a környezet számomra pozitív volt, szerettem ott élni, szerettem ott felnőni. Így egyszerre lett személyes, mégis általános, mindenki számára átélhető a helyszín.

– A város mellett a narrátor neve is titokban marad. Ez esetben is ugyanaz a szándék vezette?
– Nem sikerült frappáns, jól hangzó nevet kitalálnom. Nagyon szubjektív és extrém az elbeszélő nézőpontja, így sokáig nem is volt szükség rá, hogy megnevezzem a figurát. Egy idő után pedig szinte már játékként fogtam fel, hogy vajon be tudom-e fejezni úgy a könyvet, hogy nem hangzik el a narrátor neve. Kísérlet volt, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki.

– A regény lezárása sem hoz feloldozást, mintha a szereplők örökké körbejárnának a történetben. Lehetetlen kitörni ebből az amorális, kegyetlen világból?
– Olyan mélyről indulnak a figurák, hogy itt egy apró gesztus is „sikerként\" értékelhető, így akár még happy endként is olvashatjuk a regény végét. Nem tartom magam nihilista, megkeseredett embernek, inkább a félelmeimet és a rémálmaimat írtam bele a regénybe. Mindvégig szerettem volna megmenteni a szereplőimet, de hogy sikerült-e, azt nem tudom eldönteni.

– Az elbeszélésmód erőteljes vizualitását tekintve nem meglepő a hír, hogy film készül a regényből. Hogy áll a produkció?
– Bodzsár István producer talált rá a könyvemre, megtetszett neki, és összehozott Mátyássy Áron rendezővel. Írás közben nem voltak ilyen ambícióim, de nagyon örülök neki, hogy film készülhet a regényből. Az eddigi rövid közös munka nagyon izgalmasan alakult. Érdekes kihívás, hogy forgatókönyvet írhatok a saját munkámból. Persze a regény és a film esetében a műfaji sajátosságok erősen meghatározók, egy regényt, még ha viszonylag rövid is, nem lehet belesűríteni kilencven percbe.

– Egyszeri kísérlet volt a Holtverseny, vagy a fordítás mellett folytatja tovább az írást?
– A Holtverseny volt az első könyv, amit sikerült végigírnom. De emellett van még egy-két félbehagyott könyvem, amellyel szívesen foglalkoznék. Szeretném lezárni magamban ezt a regényt, és továbblépni egészen más irányba, de erről ennél többet még nem tudok mondani.