Szamár-sziget: K. u. k. kannibálok a Balkánon

Felkavaró riportkötet az első világháború során a Balkánon fogságba esett magyarok horrorba illő történetéről.

– A kötet borítóján gázmaszkot viselő katonák kártyáznak vidáman. Ebbe a képbe mintha bele lenne sűrítve a kötetben található történetek abszurditása.
– Maga a téma megtalálása is némiképp abszurdnak mondató. Elmentünk egy paradicsomi helyre, ahová az emberek alapvetően fürdeni járnak meg a hely nevezetességének számító albínó szamarakat ölelgetni. Aztán mikor leszakadtunk a turistacsoporttól, találtunk egy magára hagyott temetőt meg egy csontkamrát, ahová nem lehetett belépni, mert mint később kiderült, egy derék turista korábban elárverezett egy innen származó koponyát az interneten. Azt kezdettől fogva tudtuk, hogy annak, amit a nyomozás során találtunk, köze van az Osztrák–Magyar Monarchia történelméhez, de megdöbbentő volt később azzal szembesülni, hogy amiről addig azt hittük, a Paradicsom, az maga a pokol volt egykor. És mivel érintetlen a terület, olyan tárgyakat foghattunk a kezünkbe, melyek az egykori haláltáborhoz tartoztak és a magyar katonáké voltak valaha. De ez csak a kiindulópontja volt ennek az elképesztő abszurditásnak. Ahogy elkezdtük felgöngyölíteni a történetet, olyan részleteket tudtunk meg a balkáni halálmarsról, melyek minden képzeletet felülmúlnak, és nyugodtan kijelenthető, hogy ez az epizód egyike az első világháború legsötétebb fejezeteinek. Sokáig lehetne sorolni a példákat. Bajtársak aljasodtak odáig, hogy egymást agyonverjék egy rohadt hagymáért, vagy éppen egymást ették meg. Feljegyzik a naplók, hogy a fogoly katonák hússal házaltak, amelyről tudható volt, hogy nem lehet más, csak emberhús. Arra pedig már nem is igazán lehet szavakat találni, hogy 80 ezer katona közül körülbelül 50 ezer azért halt meg két-három hónap leforgása alatt, mert a szerbek istállókba, lágerekbe zárták és hagyták a tífusztól vagy a kolerától kiszenvedni őket.

– Könyvében leírja, hogy a háború kitörésekor egész vármegyék részegedtek le a lelkesedéstől, ahhoz képes a hőseit elég hamar és nagyon radikálisan érte utol az illúzióvesztés. Mi az oka annak, hogy mai napig némi elegáns patina rakódik az első világégés emlékezetére?
– Az első világháború nyilvánvalóan éles váltást hozott, többek között a háborúk történetében is, hiszen ettől kezdve kaptak jelentést azok a fogalmak, hogy tömegháború vagy tömeges fogolytáborok. Ennek a hamis patinának pedig elsősorban az az oka, hogy keveset tudunk valójában az első világháborúról. Mindannak, ami valóban drámai volt ebből az időből a magyarok számára, annak az emlékét tudatosan semmisítették meg 1945 után. Kisebbségkutatóként engem az vonzott ebben a történetben, hogy nem lehet leválasztani Trianont mindattól, ami a háború során a Monarchia hadseregében lezajlott. Ahogy a magyarországi szerbek átálltak, ahogy a csehek tömegesen adták meg magukat a szerbeknek még az első puskalövések előtt, hogy azután belőlük váljanak a legdurvább kápók a fogolytáborokban.

– A korabeli magyar közvélemény sem értesült mindazokról a szörnyű eseményekről, amik a déli szomszédságukban történtek a magyar katonákkal?
– Nem törhetett át ennek a valósága, hiszen háborús propaganda folyt. Nem közismert tény, hogy az antant az első győzelmét Szerbiában aratta, hiszen a Cer hegyi ütközetnél szabályosan felmorzsoltak minket és ezrek kerültek hadifogságba. Kudarcot kudarcra halmoztunk, mivel a Monarchia hadvezetése mintha könnyed nyári hadgyakorlatnak fogta volna fel a kérdést. Primitív disznópásztorokként emlegette a propaganda a szerbeket, akiket gyorsan lerohanunk, holott addigra ők már két éve álltak tűzben a Balkán-háborúk miatt. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének az átállás a hadi állapotokra nem ment igazán. Jó példa erre a Hadtörténeti Intézet alapítója, Aggházy Kamil ezredes, aki egy igazi romantikus alkat volt. Gyerekkorában még ott játszott Görgey Artúr lábainál, és a szabadságharc regényein nőtt fel. Ő is és kollégáig is azt hitték, hogy ez egy romantikus kaland lesz. A tisztek, akik a korszak elitjéhez tartoztak, kaszinóztak, korzóztak, ebből a századfordulós biedermeier kényelemből csöppentek az iszonyatos megpróbáltatások közepébe, ráadásul rögtön a szerb frontra kerültek, ami igazi emberi húsdaráló volt.

– A könyvben egyszerű katonák életútja bontakozik ki igencsak regényszerűen. Hogyan bukkant rá ezekre a hétköznapi hősökre?
– A Szamár-sziget története majdnem teljesen feledésbe merült. A magyarországi levéltárakban szinte semmilyen forrás nem lelhető fel ezzel kapcsolatban. Olaszországban is hasonló a helyzet. Amikor elkezdtem a Magyar Nemzetben publikálni erről a témáról, mindig felhívást is tettem közzé azzal, hogy akinek a családi archívumában található bármilyen információ, jelentkezzen. Az olvasóimnak köszönhetően akadtam rá a könyv hőseire. Elképesztő élmény találkozni ezekkel a naplókkal. Látni azt, hogy amikor például mínusz harminc fokban az albán havasokban kétszáz magyar tisztet becsuktak egy mecsetbe, akkor akadt, aki még ott, a sötétben is igyekezett leírni, hogy mi történik velük. Úgy lehet igazán belebújni ezeknek a hősöknek a bőrébe, hogy végigjárod azt az utat, amit ők egykor, és feleségemmel-munkatársammal, Major Anitával mi így is tettünk és próbáltuk beazonosítani a helyszíneket.

A kutatás során végigjárták az egykori halálmars teljes útvonalát

Fotó: Major Anita

– Mennyire módosítja vagy árnyalja a Szamár-sziget szellemkatonái az első világháború hadtörténetének magyar vonatkozásait?
– Az asinarai hadifogolytábor történetét Közép-Európában, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén még senki nem dolgozta fel korábban. A magyar hadifogság története önmagában is egy meglehetősen kevéssé feldolgozott téma. Csak az orosz fronton több mint kétmillióan estek fogságba az osztrák–magyar közös hadseregből (ebből legalább félmillió volt a magyar), és közülük sok ezren nem tértek vissza, és olyanok is voltak, akik helyben beilleszkedtek, hogy azután a sztálini tisztogatásoknak essenek majd áldozatul. Érdekes például, hogy Kazahsztánban járva hallottunk olyan mendemondákat, hogy valakinek a nagypapája még magyar volt és még a gyerekeinek is magyar nevet adott. Sajnálatos módon a mai napig a hadtörténetírásban az angolszász nézőpont érvényesül és kevés figyelem jut az olasz vagy a szerb fronton történtekre. A mi történetírásunk szempontjából pedig ez az elsődleges. Megdöbbentő a balkáni halálmars története. Hiszen 35 ezer embert úgy hajtottak végig ezen az úton, mint az állatokat, hagyták őket nélkülözni, és közben folyamatosan verték is őket, majd egy szigetre érkeztek, ahol a kolera várt rájuk, majd Franciaországban a legnehezebb, legmegalázóbb munkákra kényszerítették őket folyamatos golyózáporban. Végül hatezren maradtak csak életben.