Szamár-sziget: K. u. k. kannibálok a Balkánon

Felkavaró riportkötet az első világháború során a Balkánon fogságba esett magyarok horrorba illő történetéről.

– A korabeli magyar közvélemény sem értesült mindazokról a szörnyű eseményekről, amik a déli szomszédságukban történtek a magyar katonákkal?
– Nem törhetett át ennek a valósága, hiszen háborús propaganda folyt. Nem közismert tény, hogy az antant az első győzelmét Szerbiában aratta, hiszen a Cer hegyi ütközetnél szabályosan felmorzsoltak minket és ezrek kerültek hadifogságba. Kudarcot kudarcra halmoztunk, mivel a Monarchia hadvezetése mintha könnyed nyári hadgyakorlatnak fogta volna fel a kérdést. Primitív disznópásztorokként emlegette a propaganda a szerbeket, akiket gyorsan lerohanunk, holott addigra ők már két éve álltak tűzben a Balkán-háborúk miatt. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének az átállás a hadi állapotokra nem ment igazán. Jó példa erre a Hadtörténeti Intézet alapítója, Aggházy Kamil ezredes, aki egy igazi romantikus alkat volt. Gyerekkorában még ott játszott Görgey Artúr lábainál, és a szabadságharc regényein nőtt fel. Ő is és kollégáig is azt hitték, hogy ez egy romantikus kaland lesz. A tisztek, akik a korszak elitjéhez tartoztak, kaszinóztak, korzóztak, ebből a századfordulós biedermeier kényelemből csöppentek az iszonyatos megpróbáltatások közepébe, ráadásul rögtön a szerb frontra kerültek, ami igazi emberi húsdaráló volt.

– A könyvben egyszerű katonák életútja bontakozik ki igencsak regényszerűen. Hogyan bukkant rá ezekre a hétköznapi hősökre?
– A Szamár-sziget története majdnem teljesen feledésbe merült. A magyarországi levéltárakban szinte semmilyen forrás nem lelhető fel ezzel kapcsolatban. Olaszországban is hasonló a helyzet. Amikor elkezdtem a Magyar Nemzetben publikálni erről a témáról, mindig felhívást is tettem közzé azzal, hogy akinek a családi archívumában található bármilyen információ, jelentkezzen. Az olvasóimnak köszönhetően akadtam rá a könyv hőseire. Elképesztő élmény találkozni ezekkel a naplókkal. Látni azt, hogy amikor például mínusz harminc fokban az albán havasokban kétszáz magyar tisztet becsuktak egy mecsetbe, akkor akadt, aki még ott, a sötétben is igyekezett leírni, hogy mi történik velük. Úgy lehet igazán belebújni ezeknek a hősöknek a bőrébe, hogy végigjárod azt az utat, amit ők egykor, és feleségemmel-munkatársammal, Major Anitával mi így is tettünk és próbáltuk beazonosítani a helyszíneket.

A kutatás során végigjárták az egykori halálmars teljes útvonalát

Fotó: Major Anita

– Mennyire módosítja vagy árnyalja a Szamár-sziget szellemkatonái az első világháború hadtörténetének magyar vonatkozásait?
– Az asinarai hadifogolytábor történetét Közép-Európában, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén még senki nem dolgozta fel korábban. A magyar hadifogság története önmagában is egy meglehetősen kevéssé feldolgozott téma. Csak az orosz fronton több mint kétmillióan estek fogságba az osztrák–magyar közös hadseregből (ebből legalább félmillió volt a magyar), és közülük sok ezren nem tértek vissza, és olyanok is voltak, akik helyben beilleszkedtek, hogy azután a sztálini tisztogatásoknak essenek majd áldozatul. Érdekes például, hogy Kazahsztánban járva hallottunk olyan mendemondákat, hogy valakinek a nagypapája még magyar volt és még a gyerekeinek is magyar nevet adott. Sajnálatos módon a mai napig a hadtörténetírásban az angolszász nézőpont érvényesül és kevés figyelem jut az olasz vagy a szerb fronton történtekre. A mi történetírásunk szempontjából pedig ez az elsődleges. Megdöbbentő a balkáni halálmars története. Hiszen 35 ezer embert úgy hajtottak végig ezen az úton, mint az állatokat, hagyták őket nélkülözni, és közben folyamatosan verték is őket, majd egy szigetre érkeztek, ahol a kolera várt rájuk, majd Franciaországban a legnehezebb, legmegalázóbb munkákra kényszerítették őket folyamatos golyózáporban. Végül hatezren maradtak csak életben.