Gralton megtestesített mindent, ami szeretni és gyűlölni lehet az idealistákban: elkötelezett baloldali volt, vagyis ellenfelei – az egyház és a helyi potentátok – számára tűrhetetlen kommunista, az életét a társadalmi egyenlőtlenség elleni küzdelemnek szentelte, miközben számos embertársa életét kavarta fel alaposan maga körül.
Ez a nyughatatlan népvezér tér vissza amerikai emigrációjából ír szülőföldjére idős édesanyjához a harmincas évek elején. Az ország épp csak kezd magához térni a testvérháború okozta sokkból, ám a látszatbéke felszíne alatt tovább izzik a feszültség, és az indulatokat nem csupán a britekhez és az új ír államhoz való viszony fűti, hanem a szociális méltánytalanságok okozta elégedetlenség is.
Gralton érkezése aztán alaposan felkavarja az állóvizet, hiszen mindkét oldal – a fortyogó baloldaliak és az egyházzal karöltve kormányzó helyi politikai elit is – jól emlékszik arra, hogyan vert tanyát a lázadás szelleme korábban abban a táncházban, amit ő és a társai a közösség javára építettek.
Mert a kissé félrevezető címmel szemben nem csupán arról van szó, hogy ebben a közösségi térben – aminek kapuit a felforgató Gralton a fiatalok nyomására ismét szélesre tárja – a polgári tánclépések akarják elgáncsolni a fekete zene vad ritmusára vonagló rongylábakat, hanem arról is, hogy a születőben levő új rend mennyire lesz képes féken tartani a másként gondolkodókat.
Loach persze – szokásához híven – leteszi a garast a szociális egyenlőség harcosai mellett, de szerencsére ezt nem túl didaktikusan teszi, mi több a film két pap szereplője – Gralton kérlelhetetlen ellenlábasa, az idősebb Sheridan atya és fiatalabb, haladáspárti Seamus atya – tűnik a két legkidolgozottabb karakternek. Talán még Gralton édesanyja az, aki egészen hús-vér szereplőként van jelen a vásznon, míg a film többi szereplője – a főszereplőt is beleértve – inkább a határozottan tézisfilm benyomását keltő mozgóképes manifesztum virgonc illusztrációinak tűnnek.
Ettől még szép és hiteles film született, az apró részletekre is ügyelő korrajz mellett Loach a humor különféle regisztereit is értő kézzel keveri a szellemes párbeszédektől a burleszkbe hajló rendőrös üldözési jelenetig, csak éppen igazi megrendülést nem okoz ezzel a kétségkívül tisztes szándékkal elkészített hattyúdalával.
(Tiltott táncok. Színes, feliratos, angol–francia–ír filmdráma, 109 perc, 2014. Rendező: Ken Loach. Forgalmazó: Mozinet)
