A Csík Zenekar és a hamisítatlan földszag

Szabó Attilát, a Csík Zenekar muzsikusát könnyűzenéről, népi kultúráról és az évzáró koncertről kérdeztük.

– Tavaly ünnepelték a zenekar negyedszázados jubileumát, amelynek kapcsán sokan feltették a kérdést, mennyit változott a népzenei közeg az elmúlt 25 évben. És Önök mennyit változtak ez idő alatt?
– Jó kérdés. Mi is nagyon sokat változunk. Annak idején a Csík Zenekar még kizárólag autentikus népzenét játszó együttes volt, táncegyütteseket kísértünk, táncházakban muzsikáltunk. Persze voltak már akkor is önálló koncertjeink, és abban a közegben ismert zenekar voltunk, de egy kicsit meg is rekedtünk ebben. Nem tisztem persze eldönteni, mikor volt igazán hiteles a zenekar, mikor volt a „legcsíkabb”. Nem gondolom ugyanakkor, hogy az autentikus népzene és a könnyűzene között éles különbséget kellene tenni. Emiatt sokan ferde szemmel néznek rám, de én például Lovasi András dalait ugyanolyan fontosnak tartom a magyar kultúra szempontjából, mint Fodor Sándor „Neti” kalotaszegi prímás muzsikáját. Ha valaki a saját közegében maradandót tud alkotni, azt meg kell becsülni. Minden művész, akivel a zenekar eddig dolgozott az adott kor lenyomatát adta, amit meg kell őriznünk és tovább kell örökítenünk. A Csík Zenekar talán abban hozott újat, hogy megpróbáltuk a saját képünkre formálni azokat a kultúrkincseket, amiket maradandónak gondoltunk. Annyiban biztosan más a zenekar most, mint volt tíz éve, hogy akkor még nem nyúltunk volna hozzá azokhoz a zenékhez, amelyeket ma bátran feldolgozunk. Lovasi Andrással beszélgettünk arról annak idején, hogy a magyar népzenei együttesek miért nem használják fel a saját koruk zenei világát, a délszláv rezes bandák természetesen módon építik be a zenéjükbe a mai zenéket, mi vajon miért nem?

– Ekkor döntötték el, hogy könnyűzenei forrásból is merítenek?
– 2005-ben Lovasi András felkért minket, hogy játsszunk a Petőfi Csarnokban a Kispál és Borz előtt.  Mondtam neki, hogy minket ott a srácok megdobálnak, ha kiállunk népzenével. Erre azt felelte, hogy akkor játsszunk el néhány Kispál-nótát. Ezen jót nevettünk, de bennem elkezdett motoszkálni a gondolat. Eszembe jutott Bartók és Kodály Húsz magyar népdal énekhangra és zongorára című munkája, amelynek az előszavában azt írták, a népdalok kiadásának kétféle módja lehetséges, az egyik a nagyszótárszerű, amikor a teljességre törekedve, válogatás nélkül adunk közzé mindent, illetve a másik, amikor a javából válogatva dalokat, valamilyen feldolgozással közelebb visszük a hallgatóhoz. De vigyázni kell, hogy milyen legyen az a feldolgozás: olyan ruhába kell öltöztetni, hogy ha már bejön a mezőről a városba, el ne akassza a lélegzetét. Azt hiszem, ez a gondolat indította el a feldolgozásainkat.

– Ma pedig már a Most múlik pontosan című Quimby-dal feldolgozása a Youtube-on nézettebb, mint az eredeti.
– Találkoztam olyan hozzászólással a videó alatt, hogy ez a Csík-dal már annyira népszerű, hogy a Quimby is feldogozta.– És megmaradt az autentikus Csík Zenekar is a feldolgozások mögött?
– Arra mindig nagyon vigyáztunk, hogy a lemezeken és koncerteken ne csak feldolgozások szerepeljenek. Mi népzenei együttes vagyunk, a népi kultúra mindig hangsúlyos szerepet kap nálunk. A muzsikálás lényege, hogy azt a világot közvetítsük, amelyben élünk. Ének-zene és történelem szakos tanárként hosszú évekig tanítottam általános iskolában, ahol a gyerekek egyáltalán nem lelkesedtek azokért a zenékért, amelyek engem magukkal ragadtak. Sokat gondolkodtam rajta, miként lehetne eljuttatni hozzájuk a népzenéket. Hiszen ez a mi saját, páratlan kincsünk, amelyet mindenkinek meg kellene ismernie. Egyedülálló, hogy ilyen kis területen ennyire változatos zenei világ koncentrálódik.  Ezt a kincset kötelességünk megőrizni és továbbadni.

– Van akkor ebben jó adag térítési szándék is.
– Természetesen. Persze senki ne gondoljon missziós törekvésekre. De erősen munkál bennünk, hogy megmutassuk, milyen csodálatos a népzenei közeg. Egyszer Pécsen játszottunk az egyetemi napokon egy hatalmas sátorban ötezer ember előtt. Mentek a Kispál-feldolgozások, amit imádtak, aztán eljátszottunk egy kalocsai katonadalt, és azt is ugyanúgy énekelték velünk, hogy „Garibaldi csárdás kiskalapja”. Erre azt mondtam, hogy igen, ezért már megérte. Sokan voltak, akik a Kispál-dalokon keresztül jutottak el hozzánk, és általunk az autentikus népzenéhez.

– A feldolgozásokkal meddig lehet feszegetni a tradicionális zene határait?
– Egészen addig, amíg saját dalok is születnek. Bartók a népzene feldolgozásának három szintjét különböztette meg. Az első, amikor az eredeti dallamot érintetlenül hagyva, a dallamhoz igazodó kísérettel látjuk el például a népdalt. A második, amikor a dallamhoz már hozzányúl a zeneszerző, de az eredeti motívumok még egyértelműen felismerhetőek. S végül a harmadik, amikor a népzenei stílusjegyek mélyreható ismeretének segítségével úgy alkot új zenét, hogy gyakorlatilag népzenének tűnik az avatatlan hallgató számára. Ez utóbbiról mondják a hozzáértők, hogy a legmagasabb szintje a feldolgozásnak. A saját számainkat igyekszünk mi is a magunk módján ebben a szellemben megalkotni. Remélem, mind az autentikus népzene, mind a saját dalok, mind a feldolgozások sokáig megmaradnak a repertoárunkban.– Sokan azt mondják, a népi kultúra visszavonhatatlanul eltűnik. Fel lehet még idézni hitelesen a tradicionális táncokat és zenéket, nem késtünk el?
– Ma már a közoktatásban is lehet népzenét és néptáncot tanulni, ami nagyon fontos, hiszen az emberek megszokják, és az életük részévé válik. Én hatéves koromtól zeneiskolába jártam, de igazi népzenével először 19 évesen találkoztam. Addig úgy éreztem, valami hiányzik a zenéből, amikor a táncházban meghallottam a muzsikát, felszabadultam, rátaláltam az igazi közegemre. Élő szagot éreztem benne, hamisítatlan föld szagot. Funkciójában láttam a zenét, működés közben, láttam, hogyan hat az emberekre. Ez egy nagyon fontos dolog, amivel szerencsére manapság egyre több fiatal szembesülhet. Érdekes, hogy erre ennyi ideig kellett várni Kodály és Bartók országában. Komoly lemaradásunk van, de már elkezdtük behozni.

– Az iskolai oktatás képes lehet megszerettetni a fiatalokkal a hagyományos műfajokat?
– Az élményszerű oktatásra kéne helyezni a hangsúlyt, akkor jó eséllyel működne a dolog. Most a gyerekeknek meg kell tanulniuk néhány népdalt, ami nagyon jó, de ettől nem fogják megszeretni a zenét. Ráadásul sajnos sokszor még a tanárok sem ismerik pontosan, amit tanítanak. Alapjaiban kéne megreformálni az ének-zene oktatást. Táncolni, muzsikálni kéne. Amikor a kisgyerek bekerül az iskolába, még odavan a táncért és éneklésért, néhány év alatt azonban ciki lesz mindez. És nyilván nem a gyerekkel van a probléma, hanem az oktatási rendszerrel. Pedig nagyon fontos lenne, hogy az autentikus népi kultúrát mindenki megismerje.

– A népi kultúrát a legtöbben a konzervatív politikai oldalhoz. Mit gondol, mi oka lehet ennek?
– Minket is valamiért mindig a jobboldali pártok hívtak fellépni. Mintha a népi kultúra hagyományosan jobboldali dolog lenne. Talán éppen az oktatási rendszer miatt ez a műfaj sokak szemében cikinek számít, nem tudom. Örülnék neki, ha mindenki egyformán szeretné, hiszen a zene politikailag semleges. Belerángathatunk ideológiákat, de mi sosem azt nézzük, hogy liberálisok vagy konzervatívok hallgatják a zenénket, mi embereknek muzsikálunk, akik eljönnek a koncertjeinkre.– A hagyományos év végi koncertjüket a SYMA-csarnokban tartják. Mire számíthatunk?
– Az év utolsó nagy koncertje a hagyományoknak megfelelően Csík János 50. születésnapjára esik. 27-e János nap, 30-a pedig a születésnapja. Annak idején ezt szűk körben ünnepeltünk, később egy étteremben, amikor a sok vendég már ott sem fért el, a kecskeméti Katona József Színház kamaratermében, aztán a Fonóba, majd a Millenárisra költöztünk, idén pedig a SYMA-csarnokban ünnepelünk. A karácsonyi vacsora családias jellege elszállt, de ugyanúgy kedves vendégeket hívunk közös muzsikálásra. Idén Lakatos Róbert, felvidéki brácsás, Ruzsa Magdi, illetve egy kiváló táncegyüttes, Fitos Dezső Társulata lép fel velünk. Nagyon érdekes este lesz, szép színpadi megoldásokkal.