Azért figyelek mindig különleges érzékenységgel a Moltopera társulat hívásaira, mert amikor a vezetővel először találkoztam – a fiatal operacsapatot pedig először láttam-hallottam –, meggyőzött egy-két dologról. Meggyőzött arról, hogy az opera mint műfaj nem az idősödő, unatkozó dámáké, nem a szerelem tárgyaként feltűnni igyekvő nyugdíjas primadonnáké, és hogy valójában nemcsak legitim, de megvalósítható törekvés is az, ha egy történetben fiatalok érzelmi kalamajkája zajlik, akkor azt „érzelmi kalamajkás” fiatalok is játsszák el! Úgyhogy örültem is, amikor a számomra teljesen ismeretlen „A lakatlan sziget”-re (Joseph Haydn) hívtak az operaházba, ahol most először voltak hallhatók.
Kezdjük ott, hogy a négyfős kamaradarabot még nem is látta senki, mivelhogy ősbemutató volt.
– Egyrészt olyan darabokat keresünk a barokktól a kortársig, amelyekben van valami különlegesség, valami extra izgalom. A lakatlan sziget esetében ez a két egymás mellett futó szál: Costanza és Gernando története elgondolkodtató, komoly mélységeket jár meg, míg Sylvia és Enrico vígoperai, néha már szinte burleszkszerű helyzeteket él át. Ettől lesz a darab a fiatalok és a felnőttek számára másként, de egyaránt fogyasztható és tartalmas – vág a közepébe Ágoston László, a Moltopera vezetője, aki pusztán azért nem ajánlja már senkinek a darab megtekintését, mert minden jegy elkelt rá régen. Ez persze nem csak azért van, mert alig egynéhány előadást vállalt a „tehetségkutató” és -felkaroló, és nyíltan lehet mondani, -felfuttató társaság, hanem mert nem a nagyteremben, hanem csak a „hátsó zugban” (Király Lépcsőház) kaptak helyet – most még.
Ágostonéknak egyébként nem volt ellenükre a mostani kiszorítottság, szó szerint lépcsőfokonként haladnak: – Az operaház ajánlotta, hogy ott csináljunk operát, és a Moltoperának is gyakorlata, hogy ott játszik, ahol más nem szokott. Régebben volt hagyománya, hogy ifjúsági előadásokat rendeztek ebben az egyébként nagyon különleges hangulatú, csodaszép és érdekes akusztikájú térben. Biztosították az előadáshoz szükséges fény- és színpadtechnikát, mi pedig örömmel vállaltuk. Geréb Zsófi rendező talán ezért is döntött a belülről egyenként megvilágítható díszletelemek mellett, amivel varázslatos hangulatokat „kevert ki”.
A társulatnak nem volna ellenére, ha mehetne tovább is az előadás (igazi kamaradarab, a négy énekesen kívül ensemble játszik zenekar helyett, a díszlet pedig kis mennyiségű és mobilis), tényleg kiváló csapat jött össze, nagyon jól ki lett találva Costanza szerepére az igéző megjelenésű és hangú Balogh Eszter, és Silviáéra a „pajkos szöszi” Gönczi Renáta. (A történetről bővebben keretes írásunkban.)
A szaksajtó – ami egy hónap alatt 3 nyelven is agyondicsérte őket – egyébként túl azon, hogy X-hez és Y-hoz hasonlítja a fiatal énekeseket, rendre megjegyzi róluk, hogy tényleg élményszerű, ami a színpadon általuk megtörténik, a nézősereg pedig elhiszi a történéseket, nem ragad le egy-egy szép melizmánál. Ezzel kapcsolatban Ágoston László a tudatos építkezésre mutat rá.
– A Moltoperát már nem úgy kell elképzelni, mint egy pár énekesből álló együttest. Egy látásmód, egy fiatalos, az operát megismertetni és megszerettetni vágyó hozzáállás, lehetőleg manírok nélkül. Egy szűk szakmai vezetésen – Tőri Csaba karmester, Emszt András zongorista-zeneszerző, Magyaróvári Viktor zeneszerző és az adminisztrációs munkatársak – kívül nincsenek állandó tagjai a csapatnak. Mindig az adott projektre legalkalmasabb, de a koncepciónkba legjobban illeszkedő énekesekkel dolgozunk.
Közben már alakul az „export”, létrejött a német Moltopera is Nils Matthiesen vezetésével, így a magyar „know-how” a drezdai parlament falai közé is bejutott, s találkozott Németország második emberével, Norbert Lammerttel.
– Az ottani iskolai programsorozatunkat fogjuk itthon a Sziget Fesztivál után végre magyar nyelven is előadni – újságolta az előkészített tervekről Ágoston László, aki A lakatlan szigetben kényszerből maga is kipróbálta magát, a bemutató előtt pár nappal ugyanis megbetegedett az Enrico szerepét játszó énekes, más az országban ráadásul nem tudta a szerepet, a Moltopera vezetője is csak éjszakáit rááldozva „varrta fel” magára Enricót.
A tenyerét dörzsölő közönségen kívül a tenyerét dörzsölő énekestanoncoknak is kiváló lehetőség a Moltopera, mégpedig az alábbiak miatt:
– Úgy tűnik, jó szemmel válogatunk. Az eddigi énekeseink nagy része már bemutatkozott a magyar vagy más külföldi operaházakban. Sokszor kérdezik, hogy nem félünk-e attól, hogy a legjobb énekeseinket megismerik és elviszik tőlünk. Ez a cél! A Moltopera ugródeszka kell, hogy legyen a nagy tehetségű fiatal művészek számára, akiket „tőlünk” visznek el az operát még nem ismerő közönség számára is. Ezért tartom nagyon fontosnak az operaházzal való együttműködést is: mi megkapjuk a lehetőséget, hogy sok emberhez érhessünk el, de akiknek sikerül felhívnunk a figyelmét a műfaj szépségére, az operaház előadásait fogja később látogatni. Egymásnak teremtünk közönséget.
