Alföldi Róbert istenné lett zsarnokot rendezett

Shakespeare Julius Caesar című darabját a Vígszínházban állították színpadra.

Ha nem hal meg, rosszabb lesz – mondja Caesar uralmára utalva Cassius. Abban a pillanatban megdördül, majd előjeleként az országos viharnak leszakad az ég, eső önti el a teret. Caesar aztán meghal, és rosszabb lesz: elbukik az államgépezetben a csalókat megtűrő, istenné lett örökös imperator és dictator, de hanyatlása polgárháborúhoz s hosszabb távon újabb, feltételezhetően még keményebb zsarnoksághoz vezet.

Nincs kiút a politikai manipulációk, hatalmi játszmák fojtogató hálójából, minden tisztának tűnő forradalom magában hordja saját elkerülhetetlen korrumpálódását, züllését – sugallja a rendezés. Jól támasztja alá mindezt a szövegből kölcsönzött, Menczel Róbert díszletében El Kazovszkij nyomán megjelenő óriási kétdimenziós fekete harci kutyák sakkfigurákéra emlékeztető mozgása.

A háttérből széles fekete lépcső vezet a színpad közepére, Lupercalia ünnepe után itt jelenik meg Caesar (Hegedűs D. Géza) epilepsziás rohamából ébredezve. Viselete a római királyokra emlékeztető bíborköntös helyett kilazított vörös nyakkendő, esetlenül lógó sötét öltönnyel. Sima modorú üzletemberek, rutinos, mosóporügynök hatásosságával kommunikáló közéleti férfiak benyomását keltik a szenátus jól szabott zakóban feszítő tagjai, s nem különböznek tőlük az összeesküvők sem, a politikusi feladatra alkalmatlan Brutust (László Zsolt) részben nem számítva.

A legrosszabbak között van a hatalomtól megrészegült, a körülötte lévő világtól elszakadt Caesar: szellemében korrupt, kisstílű férfi, közönséges, ostoba mód szereti a hízelkedést; ’44. március idusának reggelén autóversenyt üvöltet a tévén, káromkodva indul a szenátusba.

A „zsarnokölés” alaposan kidolgozott jelenete az első rész csúcspontja. Finoman eltalált, apró rezdülések kísérik: az asztal szélén pogácsát eszegető öreg Caius Ligarius (Rajhona Ádám) a brutális gyilkosságot követően a sokat tapasztalt ember bölcsességével somfordál ki a színről.

A második rész szintén csúcsponttal indít: a Caesar teteme felett elmondott temetési beszédeket látjuk, a plebs otthon, a tévéképernyő előtt kommentálja az eseményeket. Brutus első vezetői megnyilvánulása ez; esetleges becsületes szándékát némiképp elhomályosítja a politikai kényszer szülte beszédmód.

A korábban kicsapongó paprikajancsiként ismert Antonius (Stohl András) nyíltan szól a néphez, jól ismert szónoklatát két részre tagolja a rendezés, azon a ponton, ahol Shakespeare-nél is megszakad a szöveg. A beszéd folytatásaként személyesen jelenik meg az emberek között, vad populizmussal lázít, ígér, állítja maga mellé a tömegeket.

Cinna meggyilkolása után (a rendezésben azonos a politikus és a költő) az előadás apró pontokon megtörik. Caesar szellemének megjelenését hiányolhatná a néző, ám ez a bumfordivá alakított figura esetében nem is lenne helyénvaló. Talán Brutus és Cassius párbeszéde, talán a túl hosszú harci jelenetek okozzák a kisebb, Brutus halála előtt véget érő zökkenőt.

A rendezés jól oldja fel a szövegben rejlő, a Shakespeare-kutatók által sokszor emlegetett ellentmondást – Brutus kétszer értesül felesége haláláról – a hősi halálra termett, a mindent a küzdelemnek alárendelő, közönyösséget mutató gerillavezér alakjának felmutatásával. László Zsolt a körülményekhez képest becsületes, szuggesztív Brutusa kiváló alakítás.

Stohl Antoniusa egyszerre bohóc és középsúlyú politikai érdekérvényesítő figura, Hegedűs D. Géza mint Caesar élveteg pöffeszkedő, Octavius (Varju Kálmán) hideg tekintetű, minimális mozdulatokkal magabiztosan irányító zsarnok. Emlékezetes Harkányi Endre feleségével – Venczel Vera játssza – megjelenő, kisemberbe oltott jós figurája. Járó Zsuzsa intellektuális kisugárzású, empatikus feleség Portia szerepében.

(William Shakespeare: Julius Caesar. Vígszínház. Rendező: Alföldi Róbert.)