Hatalmas térkép a falra vetítve: egyszerre indul a piros csíkkal jelölt hosszú vonat Párizsból, illetve Isztambulból. Favázas, tíkfa bútoros előkelő szerelvények szelték át Európát a XIX. század végétől, a csak elsőosztályú kocsikkal közlekedő Orient expressz 1883-ban vágott neki először a nagy útnak. Száz évvel ezelőtt, a világháború kitörése után nem sokkal a zimonyi hidat katonai okokból felrobbantották, így szakadt meg az összeköttetés Kelet és Nyugat között. Véget ért egy korszak, a fegyverek nyomában új, még pusztítóbb ideológiák lepték el Európát. Habár a luxusvonat később újraindult, a legendás hőskor világa nem tért vissza soha többé.
Erre a történelmi háttérre fűzi fel az első világháború ihlette darabját Fekete Péter. Az előadásban hagyományos értelemben vett történet nincs; úgy is mondhatnánk, maga az Orient expressz útja a történet. Az egyik első képben vasút épül a két végponton, Párizsban és Isztambulban. A tónus szürkéskék-sötétbarna, szinte érezni a műhely szagát, a vas érdességét, a munkások verítékét. Egyszerre ugorhat be a nézőnek a pályakezdő Gaál István 1957-es filmetűdje, a Pályamunkások, s a húszas évek mozgóképen is megjelenő avantgárd gépkultusza. Asszociációk követik egymást, kísérik végig a két felvonást. A pontosan koreografált mozgás, a hozzáilleszkedő zene változékony atmoszférája, az alapos munkával komponált fényhatások és fényváltások nyomán hatalmas montázs bontakozik ki: a képek filmszerűen, magától értetődő természetességgel úsznak át egymásba. (Közreműködik a Talamba Ütőegyüttes, a CimbaliBand, a zenei vezető Szitha Miklós, énekel Gubik Petra és Vasvári Csaba.)A történéssorozat legfontosabb jellemzője az álomszerűség: a közönségnek elegendő rábíznia magát a darab biztos sodrására. A rendező jó érzékkel illeszti össze az útszakaszokat, s ennek köszönhetően nemcsak baleset nem történik, hanem az előadás végig érdekes, élvezetes. Párizsból Bajorországon át közeledünk Bécs felé, míg Isztambulból indulva hamarosan Bulgáriában, majd Szerbiában találjuk magunkat. A nagy utazás jelenetében egyszerre tűnik fel Isztambul, Bulgária, Franciaország, Románia, München, a szerbiai Nis. (A vetítővásznon megjelenő, túl egyszerű számítógépes technikájú városképeken viszont érdemes lenne változtatni.) Kiválóak a Fricska Táncegyüttes művészei. Lenyűgöző az a fizikai erő, ügyesség, szakmabéli tudás, amit tőlük a színpadon láthatunk.
A második felvonásban megérkezünk a Kárpát-medencébe. Az Orient expressz hőskorához számos legenda fűződik. A darab felidézi azt az anekdotát, amikor egy gróf az érsekújvári állomáson a helyi cigányzenekar játékában gyönyörködve lemaradt a vonatról. A vonat hamarosan súlyos balesetet szenvedett, s éppen az a kocsi zúzódott össze, amelyikben a gróf is utazott. A befejezés komor, elszakad az adomáktól: a zimonyi híd felrobban, majd felhangzik az ismert Tolna megyei népdal, a Kis kece lányom. A szöveg és a zene belső feszültsége, részben szembenállása jól fejezi ki az érzést, amelyet egy utólag tán túlidealizált időszak végleges pusztulása egy közép-európai emberben megszólaltathat.
(Orient. Író-rendező: Fekete Péter. Gödöllői Művészetek Háza.)
