– Mit jelent önnek az Európai Filmakadémia életműdíja és az Európai Filmakadémia?
– Mindenekelőtt Európát. A film megértését, a film szeretetét, ismeretlen emberek reflektorfénybe segítését. Persze én már veterán, ha úgy tetszik, egy dinoszaurusz vagyok. Rendezőként 2008 óta nem jegyeztem egész estés alkotást, amit mozikban mutattak be, akkor is dokumentumfilmet, így természetes, ha rólam már életműdíjjal emlékeznek meg.
– Hogyan emlékszik vissza az ötvenes évekre, pályája indulására, valamint a francia újhullám időszakára?
– Még 1954-ben hoztam létre saját produkciós cégemet, amellyel 1955-ben gyártottam le első játékfilmemet, a Párbeszédet. Ez egyúttal Philippe Noiret első játékfilmje is volt, aki utóbb valóságos világsztár lett. Ebben az időben sok fiatal indult el a pályán első játékfilmjével, pénz nélkül, sok színész gyakorlatilag ingyen szerepelt kisfilmekben, hogy elkezdje a pályáját. Nagyon progresszív időszak volt ez, sokan nagyon radikálisan gondolkodtunk a filmről. És ez még öt évvel azelőtt volt, hogy Godard, Truffaut és az úgynevezett francia újhullám elkezdődött volna. Az új filmes irányzat viszont már tartott, mert másképp gondolkodtunk, más filmeket készítettünk. Forradalom vagy puccs azonban nem volt, és nem hívnám annak az újhullámot sem. Persze éreztük, valami történelmi részesei lehetünk, hogy egy apró mérföldkővel, fejezettel kivesszük a részünket a filmtörténetből, de azért tegyük hozzá, hogy ennek a filmtörténetnek számtalan mérföldköve van, és a történelem már csak így íródik.
– Érdekes módon pályafutása során folyamatosan készített játékfilmjei mellett dokumentumfilmeket és rövidfilmeket is.
– Számomra a rövidfilm nemcsak beugró volt. Sokak úgy tekintenek a formára, mint valami útlevélre a játékfilmhez, amit aztán sosem csinálnak többet, miután elindult játékfilmes karrierjük. Én mindig is nagyon szerettem a formát, összesen 17 rövidfilmet készítettem karrierem során, és sosem hagytam el a műfajt.
– Miképp tekint az évtizedek során eltelt változásokra, amelyek az önök indulása óta jellemzik a filmgyártást?
– Rengeteg a változás, rengeteg a film, én pedig eközben igyekszem számtalan filmet nézni. A mozgókép olyan, mint a többi művészet, állandóan változik, és amit látok, hogy ma a nagy kommersz produkciók és a kisebb filmek között a korábbinál is nagyobb a különbség. Közülük például a hatalmas pénzből készült és rengeteg bevételt hozó, szinte bizarr, és nagyon látványos Gravitáció bizonyos szempontból izgalmas, mert a trükkjeivel egy érdekes virtuális jövőt fogott meg. A nagy blockbusterek után beszélhetnénk az úgynevezett közepes filmekről, mint a francia vígjátékok, olyanokról, mint az Életrevalók, amelyek néha képesek hihetetlen eredményeket elérni. Aztán ott vannak a kis filmek, amelyek harcolnak a közönségért és a figyelemért. Gondoljon bele, Franciaországban hetente 20 filmet mutatnak be, egy rosszabb héten mondjuk 18-at. Túl sok a film a mozikban, esély sincs kibontakozni, a helyzet drámai, a nézőkhöz nem lehet eljutni. A mi időnkben egy film hat hónapig ment a mozikban. Emlékszem, amikor a Boldogság című filmem Brazíliában bemutatásra került, majd egyszer elmentem találkozni a film helyi forgalmazójával, a reptéren virággal fogadott. Azt mondta, egy évig ment ugyanabban a brazil moziban a filmem, amin annyit keresett, hogy egy tengerparti házat vett a profitjából, és a legkevesebb, hogy ezért most virággal köszöntsön. Ilyen ma már nincsen, nem lehetséges. Persze az nagyon fontos, hogy ma már bárkinek lehet kamerája, készíthet filmet, ilyen szempontból a demokrácia teljes, még akkor is, ha természetesen nem lehet minden film jó. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a fiatalok inkább a tévét, a sorozatokat nézik, fogy a mozi közönsége. Ami pedig a lehetséges változásokat illeti, a filmnyelv ma már nem változik, például a 3D is egy technikai újítás. Sok filmet láttam már 3D-ben, amelyekből kiemelhetném Godard filmjét, a Godard: Búcsú a nyelvről címűt, ami hihetetlen módon használja a 3D-t. De Godard kísérleti filmes, neki van ehhez szeme. Vagy Wim Wenders Pina című dokumentumfilmje is nagyszerű volt. Egyébként nem igazán láttam emlékezetes próbálkozást 3D-ben.
– Az utóbbi időben a filmtől többször is ellépve művészi installációkat készített.
– Vizuális művészként ez nem volt számomra akkora váltás. 2003-ban hívott meg a Velencei Biennále, és a lehetőségtől nagyon izgatott lettem, ekkortól készítek mozgóképes videóinstallációkat. De az installációkhoz való közeledésemnek sok más mellett prózai vonatkozása van: 87 éves vagyok, ebben a korban már nem fér bele, hogy naponta nyolc órát ugráljak a díszletek közt, fogjam, irányítsam a kamerát. Imádom, de már nem tudom megtenni. Az installációkkal ellenben szintén ki tudom fejezni a képzeletemet, amit a szervezetem és a testem már nem enged.
