Ezer telefon

Kóti Árpád – a színész, aki elcserélné az egész pályáját azért, ha még egy olimpiát végignézhetne élőben.

– Igaz, hogy maratoni távot kellett futnia, hogy beérjen a középiskolai felvételijére?
– Apám volt a Békés megyei Bucsán az első kaszás, én pedig tízéves koromtól a marokszedője. Összesen tizenegyen végeztünk a falusi iskolában. Én Kiskunfélegyházára, a tanítóképző testnevelési szaktanítói tagozatára, a gimnáziumba jelentkeztem. Mivel az elemiben még tornatermünk sem volt, hogy miért akartam tornatanár lenni, fogalmam sincsen. Bucsától Kiskunfélegyháza 148 kilométerre található. Mivel nem volt más ruhám, egy szál atlétában és gatyában, mezítláb indultam el a felvételire. Anyámtól húsz forintot kaptam a vonatútra. Tizenegy kilométert talpalva befutottam Karcagra. A vasúti jegypénztárnál azt mondták, hogy ez kevés az odaútra is, negyvenvalahány kilométerre már nincs keretem. Úgyhogy negyven-egynéhány kilométert futottam még, hogy odaérjek a felvételire. Persze hogy késtem. Tulit Péter testnevelő tanár megsajnált, felvételi nélkül felvett, és a visszaút költségeit is vállalta. Ez volt az ország első sporttagozatos gimnáziuma, így az ország összes vagánya oda járt. Emeletes ágyakon aludtunk, ennek köszönhetem, hogy elmúlt a holdkórosságom. Gyermekkoromban átbolyongtam a teliholdakat, és egyszer még Karcagra is elkóboroltam. Kiskunfélegyházán a felső ágyon május közepén addig nyújtogattam a kezemet a telihold felé, hogy leestem, és eltört a vállam. Ettől maradt abba az egész.

– Ennek a középiskolának köszönheti, hogy színész lett.
– Az elemiben megtanultam néhány Petőfi-verset. Középiskolai magyartanárom, Illéssy István inspirációjára kezdtem el versmondással foglalkozni. Petőfi Szülőföldemenjét elszavalva a középiskolai versenyt, majd a megyei megméretést is megnyerve Illéssy tanár úr egyértelművé tette számomra, hogy nekem színésznek kell lennem. Úgy pályáztam a színművészetire, hogy előtte egyetlen színházi előadást sem láttam, s azt gondoltam, ebben az iskolában kell a legkevesebbet tanulni. A budapesti felvételin Básti Lajos személyében láttam először élő színészt, aki azt mondta, „Menj haza, fel vagy véve”. Nyugodt szívvel mentem a cséplőgépre „etetni”. Az aratás a paraszti élet legkeményebbje. Ekkor hozta ki a postás a földre a táviratot, hogy másnap menjek a második felvételire. Mire?! A pipától nem láttam. A társaim összedobtak nekem száz forintot. Nyolcvanba került a retúr, úgy mentem fel, ahogy voltam: egy rossz fekete pólóban. Berontottam a főiskolára, kivágtam az ajtót, épp akkor ágált egy gyermek a monológgal. Bevágtattam a pulpitushoz, s azt mondtam a tanári karnak – később tudtam meg, hogy Básti Lajos, Major Tamás, Gellért Endre, Olthy Magda és Simon Zsuzsa ült ott –: döntsék el, hogy felvettek vagy nem, mert nekem a Básti tanár úr azt mondta, hogy felvett; én a cséplőgéptől jöttem, ahol a többiek számítanak rám. Odajött hozzám Gellért Endre, s azt mondta: „Árpád, nyugodjon meg, fel van véve. Menjen vissza a cséplőgéphez, de szeptember 11-én a kollégiumban jelentkezzen.”

– A szülei mit szóltak ehhez?
– Azt se tudták, hogy mi ez. Én se. Egész életemben tanulnom kellett, nyolcvanévesen is még mindig tanulom a szövegemet.

– Nem akármilyen közegbe került Budapesten.
– Soós Imre 27 évesen, 1957. június 20-án állítólag öngyilkos lett. Mi előző nap a Nemzeti Színházban statisztáltunk Az ember tragédiájában. Hajnal felé Fülöp Zsigával gyalog mentünk haza, ám mindig volt arra pénzünk, hogy megigyunk egy korsó sört a Stadion falatozóban vagy a Thököly sörkertben. Az utóbbiba tértünk be, s egyszer csak azt mondja Zsiga, hogy ott van egy srác ittasságában az asztal alá esve. Odamentünk, megnéztük: „Te, ez a Soós Imre a Madách Színházból!” Fölszedtük, elvittük a közeli diákszállásunkra, lezuhanyoztuk, kimostuk a ruháját, majd lefektettük. Józanodott egy kicsit, s azt mondta: „Gyerekek, reggel költsetek fel nyolckor, mert kilencre be kell mennem a Belügyminisztériumba.” Fölköltöttük, kivasaltuk a ruháját, megborotválkozott. Vittünk neki egy kávét, megköszönte, és boldogan ment el, úgy, ahogy szokott: repült szinte. Délben bemondta a rádió, hogy Soós Imre öngyilkos lett. Ebből szerintem egy szó sem igaz. 1956. október végén felkérték, hogy a műszaki egyetem épületéről ő szedje le a vörös csillagot. Daruval felemelték, és Kovács László, a később Oscar-díjjal jutalmazott operatőr ezt fel is vette egy kamerával, én is láttam a filmet. Szerintem ezért szedték elő Soós Imrét, és hívták be. Ő nem akart öngyilkos lenni, főleg úgy nem, hogy lekaparja mind a tíz körmét Ebben politika lehetett.

– Ön is épphogy megúszta
– Hárman léptünk fel 1958. március végén, egy vasárnapon. Aztán nagyon sokat ittunk, és hajnalban sétáltunk át a Lánchídon, és míg a többiek danolásztak, én belepisiltem a Dunába. Arra járt két férfi meg egy nő. „Na, ezek voltak az ötvenhatos huligánok” – mondta az egyik pacák fennhangon. Szó szót követett. Mire átértünk a hídon, már a rendőrök vártak ránk. Bevittek, és össze-vissza vertek minket. De leginkább engem, hiszen én voltam a nagyhangú, visszaütöttem. Ordítottam: „Szar Kádár-huszárok, lógni fogtok!” És tudja, ez mit jelentett 1958-ban? Azt, hogy mehetek a bitó alá. A cellatársam egy alacsony, úriember kinézetű figura volt, aki látta, hogy össze-vissza vertek, megkérdezte, miért vagyok benn, aztán azt mondta: „Ide figyelj, én másfél milliót sikkasztottam az éjjelnappali vezérigazgatójaként. Már itt vagyok három hónapja, de nem szeretnék a helyedben lenni.” Bemondták hétfőn a rádióban, hogy három főiskolás eltűnt, és nyilván az osztrák határ felé vették az irányt. A rendőrség ezt rögvest helyesbítette: a gyűjtőben vannak. Este a Galileiben játszottam volna Jacopót, de engem benn tartottak. A történtekről tudomást szerzett a főiskola. Gellért Endre és Major Tamás bejött értem, és kivitt a fogdából. Olthy Magda volt a filmművészeti rektora, a folyosói padra döntve vártam rá, a hajamból hiányzott néhány csomó. Azt mondta: „Árpi, vesd már le az ingedet!” Meglátta, hogy a gumibottól több helyen ki van nyílva a hátam, és elájult. Bár minden vizsgámat letettem, ki kellett hogy rúgjanak.

– Első szerződése Békéscsabához kötötte, majd Eger, Veszprém és Szolnok következett. Öt szezon alatt négy színházban játszott.
– A történtek után senki nem kapkodott utánam. Békéscsaba büntetőtábor volt. Ahogy leszálltam a vonatról, tudtam, hogy az ott őgyelgő férfi követni fog. Kéthetente jelentkeznem kellett a rendőrségen. Már Szolnokra kerültem, amikor a postára hívtak telefonhoz. Debrecenből Lengyel György direktor keresett. Minden vágyam ez volt! Amikor középiskolásként elolvastam Mikszáthtól A két koldusdiákot, attól fogva Debrecenbe vágytam.

– Ott is be kellett jelentkeznie a rendőrségen?
– Nem. Egyszer valakinek eszébe jutott, hogy meg kellene nézni, kicsodák ennek a Kótinak a szülei. Elmentek hozzánk Bucsára egy nagy fekete kocsival. Amikor meglátták, hogy az eperfa alatt ott ül Veres Péter és Szabó Pál az apámmal beszélgetve, a fogdmegek hanyatt-homlok elrohantak onnan. Néhány napra rá behívattak a Belügyminisztériumba, és elnézést kértek. Káromkodtam egyet, és rájuk vágtam az ajtót. Az apám analfabéta volt, de a kubikosoknál bandagazdaként köbméterben számolt. Tizenketten voltak testvérek, hármójuk az első világháborúban halt meg, hármat pedig 1919-ben a falunkba betörő románok mészároltak le. Apám hithű kommunista volt.

– Debrecenben hogyan folytatódott a pályája?
– Elsősorban drámai karakterszerepeket alakítottam. Néhány év után osztották rám az első főszerepet a Kapaszkodj, Malvin, jön a kanyar! című darabban. Ebben egy magyar hős katonát játszottam, aki egy összetákolt fakereszt előtt bucsai tájszólással elmond egy hatalmas monológot. „Nincs gomb az ingen, nincs gomb a sliccen, nincs egy rohadt fagomb az egísz emberen.” Olyan sikerem volt vele, hogy a legjobb kollégáim is irigyeimmé váltak. Én az irigységnél még a gyilkosságot sem tartom nagyobb bűnnek.

– A kritikusok bezzeg a tenyerükön hordozták. Kevés emberről írtak ennyi jót. Általános véleményük az, hogy Kóti Árpád a legszebben, legtermészetesebben beszélő magyar színészek egyike. Molnár Gál Péter azt írja önről: „Nagy színész. És aki nagy: egyben a legnagyobb is. Hangja Bessenyei orgánumával vetekszik. Engem Somlay Artúrra emlékeztet, ő ugyanolyan vad, ivós, verekedős fickó volt legényként, mint Kóti. S ezért tud olyan higgadtan, megregulázottan nyugton uralkodni.”
– Nem tudok mindig higgadt maradni. Néhány éve borzalmas melegben Kassán volt előadásunk, mely alatt két nő folyton a mobiltelefonján beszélgetett. Hiába vezette ki őket az ügyelő, visszajöttek, és folytatták. Két évvel azelőtt abbahagytam volna a játékot, mint ahogyan erre korábban volt példa. Pályám kezdetén, a hatvanas években nyíregyházi vendégszereplésen játszottam nagypéntek délutánján. A közönség fele részeg volt, úgy ömlött felénk a pálinkaszag, hogy alig bírtunk játszani. Nagy volt a dráma a színpadon, amikor a hóban húzott szánkón viszem az apámat temetni, s azt mondom: „Anya, várjunk még, hátha nem halt meg.” Mire az első sorból felbüfögött egy néző: „Cseszheted már, rúghatod a seggét, e mán megdöglött.” Nem bírtam elviselni, a botommal úgy fejbe vágtam, hogy elvitte a mentő. Megbüntettek kétszáz forintra. Ez akkor nagy pénz volt.

– Néhány éve hívták a főiskolára, aranydiploma-átadásra. Nem vehette át, mivel nem kapott az intézettől írásos elismerést tanulmányai befejezéséről. Makacs a lelke.
– Törőcsik Mari arra kért, menjek már fel, adni akar valami meglepetést. Mari tartott egy nagy dumát, majd átadott nekem egy szál rózsát. Egy jó kritikus így vélekedett: „Bár iparengedélye nincs, nincs is vele senki, csak a közönség meg az Isten.”

– Sokat szívja a cigit
– Pedig nem szabadna. 1983-ban rengeteg foci és kertásás után infarktusom volt, két éve pedig rosszindulatú tüdődaganattal műtöttek. Három hónapig nem gyújtottam rá. Annyira hiányzott, hogy azt mondtam, fölmegyek a tizedikre, és leugrom. Hajnali fél kettőkor kiálltam az erkélyre, és szerencsémre erre jött egy pacák. Leszóltam neki: „Uram, dobjon már fel egy szál cigit, ha megteheti!” Földobott hármat. Azóta megint szívom. Nemrég szemészeten voltam, a csinos fiatal doktornő csak nézte, csak nézte a szememet a nagyítóval. „Doktornő, ne csodálkozzon, az a szemem üvegből van” – mondtam. Tudom, hogy mindenkinek feltűnik, és tizenkét évvel ezelőtt meg is írta a helyi sajtó, hogy egy házibuliban egy ügyvéd nő úgy vágott pofon, hogy a kórházban ki kellett venni a szememet. Újra meg kellett tanulnom a színpadon tájékozódni és mozogni. Más bajom is van. Beleestem a mocsok tévébe. Éjfélig nézem a sportközvetítéseket. Ha kicsit jobban vigyázok, élsportoló lehetett volna belőlem. Elcserélném az egész pályámat azért, ha még egy olimpiát végignézhetnék élőben. És mekkora önsanyargatás figyelemmel kísérni a magyar focimeccseket is Főiskolásként kijártunk a Kispest szerdai edzéseit nézni. A végén másfél literes csatos üvegeket raktak a kapufa tetejére, s azokat lőtték le a labdával a tizenhatosról. Puskás volt az egyetlen, aki sohasem tévedett, sejthető volt, hogy a világ legjobbja lesz. Akkor még tizenötezer érdeklődő tombolt az edzéseken.

– Debrecenben nem a legjobb környéken lakik.
– Negyven éve lakunk ebben a panellakásban. Megszerettem, pedig olyan ronda az utca, hogy na. Már negyven éve el akarunk költözni, de mikor komolyra fordul, visszakozunk, innen mégiscsak nyolc percre található a színház. Két fiam van, az egyik táplálékkiegészítőket árult, de jó szívvel, hitelre is adott, ezért tönkrement a boltja, a másik pedig egy műszaki üzletben eladó. És a két unokám! Egyik szebb, mint a másik.

– Nem bánja, hogy a fiai nem lettek színészek?
– Nem is akartam, hogy azok legyenek. Úgy vittem be őket gyermekként a színházba, hogy azt mondtam, „Na, ez itt a rendőrség!”

– És most ez a tavaszi Kossuth-díj? Ráadásul hétfőn a nemzet színésze lett.
– Debreceni színész hatvan éve nem kapott Kossuth-díjat. Hát bolond lennék, ha nem örülnék neki. Kaptam már sok nívós elismerést. Némelyikhez adtak jelvényt is, melyet hordhatnék. Sohasem tettem ki a mellkasomra. Nem ezért csinálom ezt az egészet, holott a színjátszásból nem lehet megélni. Öntörvényű, nyakas cívisemberré váltam már. A Nemzet Színésze díj is óriási elismerés. Most decemberben minden este játszom a Csokonai Színházban, ráadásul influenzaféle nyavalyával birkózom. Kaptam már szinte ezer gratuláló telefont, oda is húztuk a kanapét a telefonos asztalka mellé. Szeretnek az emberek.