– A Rossz vér úgy indul, hogy a newarki reptéren meggyilkolnak egy tekintélyes svéd irodalomkritikust. Korábban Ön is kritikusként kereste a kenyerét. Ezzel a gesztussal a saját múltjával számolt le?
– Részben igen. Amikor a kilencvenes évek végén belekezdtem a bűnügyi regénysorozatba, saját magam számára is jeleznem kellett, hogy teljesen új irányt vesz az életem. Igaz, ezt követően még vagy tíz évig írtam kritikákat is, vagyis a „öngyilkosságom\" sikertelennek bizonyult. Ugyanakkor az irodalmár alakja a történetből is következett, amelyet átsző az apa-fiú kapcsolatok feszültsége. A meggyilkolt kritikus és a fia traumákkal teli viszonya egy ideig fontos nyomnak tűnik a gyilkost üldöző rendőrök számára. Végül pedig ezt a gesztust egyfajta irodalmi kritikának is szántam. Akkoriban Svédországban rengeteg olyan irodalomkritika jelent meg, amelyekből sütött, hogy szerzőjüket sokkal jobban foglalkoztatja az ideológia, mint az irodalom. Ez eléggé felbosszantott, és arra gondoltam, ha lehetőségem van a könyvemben feláldozni egy kritikust, miért ne tenném meg.
– Említette, hogy a krimikkel új irányba fordult az élete. Emiatt vette fel az Arne Dahl írói álnevet is?
– Közel tíz évig az eredeti nevem alatt jelentek meg a könyveim. Eleinte azt hiszem, egész jól sikerült történeteket írtam, de egy idő után úgy éreztem, a stílusom egyre akadémikusabbá, szárazabbá válik, és ezzel el is távolodik az olvasóktól. Mikor megszereztem az irodalmi PhD-mat, rájöttem, hogy vissza kell térnem a történetmeséléshez. Hiszen nem csupán annak a száz „beavatottnak\" akartam írni, akik elolvassák a disszertációmat. Az irodalom végső soron a kommunikációról szól, arról, hogy elérjük az embereket, e nélkül mi értelme az egésznek? Elhatároztam, hogy megírom változóban lévő Svédország történetét. A tervem az volt, hogy egy évtizeden át minden évben írok egy könyvet a svéd társadalom átalakulásáról, és erre a bűnügyi regény műfaja tűnt a legalkalmasabbnak. Mindehhez azonban egy új identitásra volt szükségem, hogy mindent elölről kezdhessek.
– És bevált a terve?
– Alapvetően igen, persze sokszor bosszantó két különböző névvel élni. Előfordult már, hogy külföldi útjaim során az Arne Dahl névre foglalt repülőjeggyel nem akartak felengedni a gépre. De ettől eltekintve úgy érzem, akkor ez volt a helyes döntés. Drasztikus lépésre volt szükségem, és egy új identitás megteremtése kellően drasztikus.
– Miközben sokan mintaként hivatkoznak rá, a bűnügyi regények igen sötét képet festenek a svéd társadalomról. Melyik Svédország igazi arca?
– A krimiszerzők a valóságosnál mindig egy kicsit sötétebb képet festenek Svédországról a műfaj követelményei miatt. A külföldi vélemények azonban szintén túlzók, hiszen megfeledkeznek az ország problémáiról. Ne feledjük, mi, svédek remekül rejtjük el a titkainkat, így ami kívülről példaértékűnek tűnik, belülről nem biztos, hogy az. Az igazság tehát valahol a kettő között van. Ezzel együtt, a felmérések szerint Svédország még mindig az egyik legélhetőbb és leggazdagabb ország a világon. Én boldog vagyok, hogy ott élhetek, de nem titkolom, hogy a dolgok mehetnének jobban is. Szükség lenne rá, hogy kibeszéljük a társadalmi problémákat: a bevándorlást, az orosz maffia térhódítását, az erőszakos bűncselekményeket. Ki kell nyitnunk a hosszú ideje bezárt ajtókat, hogy beengedjük a friss levegőt.
– Olof Palme meggyilkolása mindkét magyarul megjelent regényében hangsúlyos szerepet játszik. Ez máig megoldatlan ügy mennyiben határozza meg manapság a svéd közhangulatot?
– Egyre kevésbé traumatikus, hiszen a fiatalabb generációk szemében a gyilkosság már egy másik, egy letűnt korhoz kötődik. De ezzel együtt, Olof Palme megölése fordulópont volt az ország történelmében, ez tagadhatatlan. Előtte abban az illúzióban éltünk, hogy nálunk nem történhetnek bűncselekmények. A gyilkosság elvette az ártatlanságunkat. Rádöbbentünk, hogy nem vagyunk örökkévaló, változatlan társadalom. És azt hiszem az a pont volt az, amikor a svédek elkezdtek érdeklődni a bűnügyek, és azok megoldása iránt. Mindenki legyártotta a saját elméletét a merénylettel kapcsolatban. Az ország első emberét meggyilkolták, és a rendőrség képtelen megtalálni a tettest. Ez a rejtély a bűnügyi történetekre irányította az olvasók figyelmet. Ami megmagyarázhatja, miért van annyi krimiszerző Svédországban.
– A regény központi figurája egy sorozatgyilkos, akit az FBI és a svéd rendőrség közösen üldöz. Végzett kutatást a témában?
– Igen, természetesen. A sorozatgyilkosok amúgy elsőként a filmekben ragadtak magukkal. Én azonban többet szerettem volna, mint sötét atmoszférát, pszichopata gyilkost és rémisztő cselekményt. Csavarni akartam egyet a történeten. Mi van, ha valaki csak úgy tesz, mintha őrült sorozatgyilkos lenne, holott cselekedetét a hideg racionalitás, és az állambiztonsági szervek irányítják? Ennek ellenére elmélyedtem a sorozatgyilkosságok történetében. Hatalmas anyagon rágtam át magam, ami sokszor elég félelmetesnek bizonyult. Rá kellett jönnöm, mi hajtja ezeket az embereket. Ahhoz, hogy hitelesen megalkossak egy figurát, a bőrébe kell bújnom. De egy sorozatgyilkos esetében ez nagyon kockázatos, és szinte lehetetlen. Hogyan gondolkodhatunk egy olyan ember fejével, aki könyörtelenül meggyilkol másokat?
– A bűnügyi regények nagy része magányos nyomozók történetét beszéli el, az Ön írásaiban azonban egy hét tagú csapat ered a gyilkosok nyomába. Miért hagyta el a klasszikus sémát?
– Amikor elhatároztam, hogy tíz év alatt megírok tíz könyvet, tudtam, hogy egyetlen magányos szereplőt nagyon hamar megunnék, és valószínűleg az olvasók is. Több kiemelt karakterre volt szükségem, hogy dinamikussá tudjam tenni a történetet, és fenntartsam a feszültséget akár tíz könyvön keresztül is. Eleinte persze komoly fejtörést okozott, hogy hogyan mozgassak hét különböző főszereplőt, de hamar megtaláltam a módját.
– Az apa-fiú kapcsolatok meghatározzák a regény cselekményét: a rossz vér mindig rossz vért szül, a bűn örökre velünk marad, olvashatjuk. Van kiút ebből a körforgásból?
– Ha valaki gyermekkorában erőszak áldozatává válik, akkor az erőszak az élete részévé válik, és nehezen szabadulhat meg tőle. A bűn így generációról generációra öröklődik. Ahhoz, hogy megszakíthassuk ezt a láncolatot, meg kell óvnunk a gyerekeket. De ez rendkívül nehéz, különösen, ha valaki a háborúban szerzett lelki sérüléseit adja tovább az utódjának, ahogy a könyvben is. A regény sorozatgyilkosa, még ha ő maga katonaként parancsra gyilkolt is, a fiából valódi pszichopatát farag.
– Az említett sorozatgyilkos a regény egy pontján azt mondja a rendőröknek, csak egy világrend létezhet, választanunk kell az amerikai kapitalizmus és az iszlám fundamentalizmus között. Nincs más megoldás, mindenképpen alá kell vetnünk magunkat?
– Úgy vélem, a szélsőségek ellen csak az igazi demokrácia nyújthat védelmet. Vagyis az a meggyőződés, hogy a demokrácia nem csupán kormányzási elv, hanem egy társadalmi létforma, amelyben egyenlőként tekintünk egymásra. Amikor agresszív ideológiák küzdenek egymással, az emberi értékek, a humánum eltűnni látszik. Olyankor a nagy víziók kerülnek elő, amelyek többnyire semmibe veszik a mindennapok apró, ám annál fontosabb értékeit. Ez napjainkban sajnos ismét egyre aktuálisabbá válik, elég, ha az iszlám államra gondolunk. És amikor a brutális tetteikkel szembesülünk, gondolkodás nélkül mindenki azt mondja, én Amerikára szavazok. A regényben igyekeztem körüljárni a kérdést, hogy meddig lehet elmenni a nyugati értékek védelmében. Ez egy rendkívül bonyolult ügy.
– Mit gondol, mi a skandináv bűnügyi regények sikerének a titka?
– Azt hiszem, sok országban a krimit még mindig lenézik, mint valami kétes értékű irodalmat. Svédországban ellenben, de talán ez minden skandináv országra igaz, a krimi a hatvanas évektől kezdődően a szépirodalom részévé vált, nem tekintette senki másodlagos, lektűrirodalomnak. Eltűnt a hierarchia, már nem a műfaj árazta be a műveket, hanem a nyelv, a kompozíció, az érzelmek, és az intenzitás. Vagyis nálunk régóta komoly hagyománya van a bűnügyi regényeknek. Másrészt, ahogy az korábban szóba került, Skandinávia sokak szemében a tökéletes társadalmak hazája. Ezt az illúziót a krimik kíméletlenül összezúzzák. És mi lehet izgalmasabb egy olvasó számára, mint bepillantást nyerni egy mintaország kulisszái mögé, ahol az élet már közel sem olyan idilli? Mintha kígyót engednénk a Paradicsomba, és várnánk, hogy mi történik.
– Az Intercrime-sorozat első öt kötetét filmre vitték az elmúlt években. Mi a véleménye a filmes adaptációról?
– Mivel a könyveimben egy csoport nyomozását követem végig, a szöveg szerkezete tökéletesen passzol a filmes elbeszéléshez. A szereplők közti dinamika nagyon jól működik a képernyőn. Persze egy regény sosem ültethető át egy az egyben filmre, sok részlet elkerülhetetlenül kimarad. A Rossz vér esetében például a politikai szál szinte teljesen hiányzik, de nincs ezzel gond, egy adaptációban valamit mindenképpen fel kell áldozni.
