Fellegi Ádám nem viccel, sőt kifejezetten nagyot durrant hiphopprojektjével, némileg új értelmezést adva a stílusnak a zene és a szövegek aspektusából is. Több ilyen kellene. Sosem voltam a műfaj nagy rajongója. Ami eljutott hozzám, zeneileg amatőr, ennélfogva elégtelen, szövegek tekintetében botrányos. A jó hír az, hogy Fellegi Ádám In Lak’ech névre hallgató projektje minden szempontból frissítőleg hat. A 2013-ban indult történet eredménye egy különös és elgondolkodtató szövegvilággal operáló folyam, amelynek zenei alapjai a szerző két évtizedes metál-hardcore-punk múltját is megidézik. „Zeneileg is valami rendhagyót akarok alkotni, nemcsak a szövegekkel, ezért én szerzem a zenéket is, nem követek semmiféle irányt, vagy trendet.” Amit csak dicsérni lehet, jómagam alig találok már olyan zenét, amelyet „ne hallottam volna már egyszer” valahol. Nincs rosszabb, mint a szolgalelkű másolás.
Az In Lak’ech azt teszi, amit a mai egocentrikus világunkban tízből kilenc ember nagyon utál. Tükröt tart, méghozzá görbét, amelybe belenézni, a látottat értelmezni, befogadni nagyon nehéz. Mert korunk embere szereti a kényelmet és a biztonságot, imádja önmagát, miközben lövése sincs arról, hogy mindez a konstrukció pillanatok alatt válhat semmivé. „Ha olyan szerencsés vagy, hogy van mit enned, nem a ropogó fegyverek zajára kell ébredned, fejed fölött tető fogja föl az esőcseppet, mindig van miért hálásnak lenned” – reppeli Fellegi, s pontosan kitapintható a modern ember hálátlansága, a pillanatra való vakság, a hosszú távú gondolkodás képességének elveszítése.
Kilépve a komfortzónából jön a következő etap: a súlyos és szükségszerűen kíméletlen önkritika folyamata. Amikor Dimitri Verhulst megírta az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón című zseniális kötetét – amely fekete humorral átszőve írta meg az emberiség cseppet sem dicsőséges menetelését az őslevestől a számítógépekig –, tudomásom szerint senki nem vádolta meg összeesküvés-elméletek gyártásával vagy emberiségpesszimizmussal. Ez szintén megilleti Fellegit, aki azért képes az önreflexióra is. Mint mondja, tűnhet kioktatónak az, amit csinál, de ez csak a látszat. Szavai szerint nap mint nap górcső alá veszi saját magát is azért, hogy „emberré válhassak egyszer, és mondhatom, az út legelején járok, rengeteg a tanulnivaló!”
Szövegeit újra és újra elő kell venni, újra és újra értelmezni kell, akár a rálépve a kritika útjára is. Szerinte alapvető változás előtt áll – vagy már változik is – a világ. Elfelejtettük „látni” a másik embert, ezzel pedig nehéz lenne vitatkozni. Ahogy a szerző az MNO-nak mondta, az In Lak’ech azt jelenti, egy vagyok belőled, egy másik te vagyok, minden létező, élő iránti tisztelet, elfogadás, az egység kinyilatkoztatása. Idegen gondolat ez egy olyan korszakban, ahol a verseny a másik fél „megsemmisítését” jelenti, ahol félhülyék vernek sátrat azért, hogy elsőként jussanak hozzá az új telefonhoz. Elfelejtettünk szeretni, elveszett a képesség, helyébe az ezerarcú gyűlölet lépett.
Fellegi Ádám nem áll meg ott, hogy keményen kritizálja a fennállót vagy az ahhoz vezető utat. Igen: fegyverek, pusztítás, erkölcs nélküli profitmaximalizálás, „a transznacionális tőke diktatúrája”, vagy éppen elidegenedés, Konrad Lorenz szavait idézve, az „érzelmek fagyhalála”. Holott a legfontosabb az ember a maga jó valójában, mert „egy atommag vagyok, tudod, mivel jár a hasadása”.
Ugyanakkor legfontosabb tétele az, hogy újra meg kell tanulnunk szeretni, „a gyűlöletet ismerjük, a szeretetet elfelejtettük”. Mindez Fellegi szerint nagyon nehéz menetelés lesz az ember számára. De a túlélésnek ez az egyetlen záloga.
