Ozsvári Csaba egész – sajnálatosan korán lezárult – pályáját a művészet és a hit elválaszthatatlan egységéről vallott meggyőződése határozta meg. Elsősorban egyházi megrendelésre dolgozott, a liturgikus és szakrális művészetben alkotott maradandót. Művészetét hivatásként, küldetésként élte meg, hogy közelebb segítse az embert, a hívőt Istenhez.
Ahogyan maga mondta művészetéről: „Hívőként végzem a munkámat. Mindig az Istenbe kapaszkodva, és mindig az Egyház közösségében. A szenvedő Jézus Krisztus ábrázolásakor, a Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak megformálásakor sokszor megrendítő az Ő közelsége. Megrendítő és félelmetes, de csodálatos is, mert csak az Ő közelségében élhető az Élet. Valamit ilyenkor megsejt az ember a végtelen Istenről.”
Hosszú évtizedeken át nem nagyon íródhattak hasonló mondatok a széles nyilvánosság előtt Magyarországon, és általában a keleti tömb országaiban sem. De nem egyszerűen a diktatúrától való félelemről volt szó. A kortárs művészetben már a 19. század elejétől világszerte megfigyelhető volt a folyamat, amely fokozatosan a művészet és a hit igazságainak elkülönüléséhez vezetett. Az utóbbi évtizedekben azonban mintha új korszak kezdetének lehetnénk tanúi, mintha megfordult volna a folyamat iránya. Egyre több művész vallja, hogy a művészet célja, újra csak Ozsvári Csabával szólva, hogy „egész emberi mivoltunkat megrázó hatást keltve művelje a lelket, tegyen képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra, és készítsen fel a halálra, az Istennel való végső találkozásra”.
Igen, igen, de hogyan születhet meg az ilyen művészet? Erről szólt néhány éve Velencében, a biennáléhoz kapcsolódva rendezett Liturgia ma című tárlat, s ezt vizsgálta a biennále legutóbbi kiadásán a Vatikán „nemzeti” pavilonjában rendezett tárlat is. Ami pedig az itthoni fejleményeket illeti, nem feledkezhetünk el a kecskeméti szakrális művészeti biennálék sorozatáról, a székesfehérvári egyházmegyei múzeum formálódó kortárs gyűjteményéről, s azokról a remekművekről sem, amelyeket például Somogyi Győző életmű-kiállításán láttunk néhány hónappal ezelőtt a Vigadó Galériában. Mindez arra utal, hogy lassan újraértékelődik a szakrális művészet és a kortárs művészet kapcsolata, ha úgy tetszik, ez a kapcsolat újra egyre szorosabbá, szervesebbé válik, hasonlóvá ahhoz, mint amilyen a történelem sok évszázadán keresztül volt.
Egészen a 18. és 19. század fordulójáig, amikor is elkezdődött az a folyamat, amelynek során a művészet és a hitélet világa egyre távolabb került egymástól. Míg korábban a képző- és az iparművészet, valamint persze az építészet legnagyszerűbb alkotásainak jó része egyházi megrendelésre készült, s részben a templomokban folyó rendszeres vallásgyakorlást szolgálta, a 19–20. században a képek, szobrok többsége világi megrendelők vagy éppen eleve múzeumok számára készült, s a templomokba a klasszikus mesterek művei mellé csak ritka kivételként kerültek be hozzájuk méltó, új alkotások. Hasonló folyamat játszódott le a templomok berendezésénél, a kegytárgyaknál is, a középkor, a reneszánsz, a barokk ötvösmunkáihoz, templomi bútoraihoz vagy éppen nagyszabású oltárkompozícióihoz hasonlítható remekművek csak kivételes esetekben születtek.
A 20. században egyre több szó esett arról, hogy a katolikus egyház megújulásával párhuzamosan meg kell újulnia a szakrális művészetnek is. Az egyházon belüli szemléletváltás a század közepén kezdődött XII. Pius pápa Mediator Dei című levelével, amely a művészet és saját kora közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésére biztatott. Újabb lépést jelentett a második vatikáni zsinat 1963-as alkotmánya, a Sacrosanctum Concilium, amely az egyházi megrendelők és a kortárs művészet közötti együttműködés szempontjait határozta meg. A harmadik fontos dokumentum II. János Pál pápa nevéhez fűződik, aki 1999-ben Levél a művészeknek című írásában foglalta össze gondolatait a kortárs szakrális művészetről.
Egyebek között a keresztről, amely a kereszténység kezdeti évszázadiban olykor csak egyszerű jelként létezett, de a 12. századtól meghatározója a látványnak, amely a templomba lépőt fogadja. Nem véletlenül: egyszerre szimbolizálja Krisztus szenvedését és győzelmét a halál felett. Szimbólum, egyben kapocs ég és föld között, magasra emelve vezeti a hívőket a körmeneteken. Aztán a kehely, amely a legfontosabb liturgikus tárgyak egyike: az utolsó vacsorával kapcsolatban említi a szentírás, Szent Pál korinthusiakhoz írt első levelének tanúsága szerint pedig az egyház egységének a jelképévé vált. Fontosságának megfelelően aranyból vagy aranyozott ezüstből készül, vagy más értékes, erős, nemes anyagból. Az oltár fényét a gyertyatartók lángja növeli, de ez a fény önmagában is a megváltást, az új, az örök életet szimbolizálja, ezért gyújtják meg a gyertyát például a keresztelőmedence mellett is kereszteléskor.
Kereszt, kehely, ereklyetartó, monstrancia, gyertyatartó – Ozsvári Csaba művészetének talán leggyakrabban előforduló tárgytípusai. Legismertebb műve az említett, domborművekkel díszített misekönyv, amelyet II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából készített, s amelyet XVI. Benedek után Ferenc pápa is használ. Benedekkel személyesen is találkozott a művész és felesége: a 2009. április 1-jei általános kihallgatás végén a magyarországi Schönstatt-mozgalom tagjai nevében az óbudavári Schönstatt-kápolna egységkeresztjének kicsinyített másolatát nyújtották át a szentatyának – a kereszten az egyházat jelképező, egyben az éppen száz éve született mozgalom központjában álló, a lelki megújulás fő erőforrását jelentő Szűzanya is látható.
A művész több más alkotása is a Vatikánba került: Apor Vilmos boldoggá avatásának alkalmából, 1997-ben Vir dolorum című alkotását ajándékozta II. János Pálnak, 1998-ban Joseph Ratzinger bíboros számára készített püspöki mellkeresztet és gyűrűt, 2008 májusában pedig a magyar főpásztorok vatikáni ad limina látogatásán egy kelyhet ajándékoztak XVI. Benedek pápának, amelyet szintén Ozsvári Csaba készített. Más műveit hazai egyházi megbízásra készítette, utolsó legjelentősebb alkotása a pátyi katolikus templom bronzkapuja, amely korai halála miatt befejezetlenül maradt.
Ó- és újszövetségi jelenetek párbeszédére alapozta a művész a tradíciónak megfelelően a kapun feltűnő jelenetek sorát, ahogyan más művein is hűen követi, ugyanakkor sajátosan erőteljes plasztikus hatást árasztó, finoman megmunkált részekből összeálló kompozícióival megújítja a hagyományt. Gazdag növényi ornamentika kapcsolja össze például a pátyi kapu Jézus születését és a háromkirályok imádását ábrázoló jeleneteit, a 2004-es tabernákulum jelenetein pedig az emberi alakok megjelenítése és mögötte az architekturális részletek együttese dominál. Mindenütt egy kicsit másként, mégis ugyanarról van szó, a művészi szép és a lelki szépség, tisztaság egységéről.
Ahogyan az Ozsvári Csaba műveihez a Magyar Schönstatt Családmozgalom harmadik szövetségi évfolyama tagjai által írt kommentárokban olvashatjuk (A te arcodat keresem, Uram, 2012), a Szent Családot ábrázoló művön alkotója „szeretete, alázata tükröződik Köszönjük Csabának, hogy műve által közelebb hozta hozzánk a Szent Családot, és általa még jobban közöttünk marad. Talán sok embert hitében is megerősít, vagy éppen elmélyít, esetleg megtéréshez segít. Számunkra a domborműnek ez az Isten által küldött üzenete: »Legyetek alázatosak, tiszta szívűek, keressétek mindenkor Isten Országát!«”
(Felemelni az embert Istenhez − Ozsvári Csaba ötvösművész emlékkiállítása a veszprémi érseki palotában 2015. március 31-éig. A látogatáshoz előzetes bejelentkezés szükséges telefonon vagy levélben: 88/426-095, [email protected].)
