Minden nőnek ismerős érzések

A versekben sem rejti véka alá a véleményét Varga Melinda költő. Ma éppen Budapesten olvas fel.

– Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ilyen őszinte versek szülessenek egy nő tollából?
– Nem kellett! Akárcsak a verseimben, a magánéletemben is elég szókimondó vagyok, nem rejtem véka alá a véleményemet, mert nincs okom rá, hogy rejtőzködjek. Sőt, volt idő, hogy kifejezettem élveztem, ha provokálhatok a verseimmel. Egyébként nem kategorizálom a költészetet aszerint, hogy férfi- vagy női líra, és őszintén szólva szerintem olyan címke sincsen, hogy határon túli vagy anyaországi irodalom, még akkor sem, ha ezt az irodalmi életben számon tartják. Meg kell tanulni jó verset írni, ennyi a titok. És nekem még sok tanulnivalóm van.

– Hol lehet megtanulni?
– A versformákat el kell sajátítani, még ha szabadvers mellett dönt is később az ember. Sok olvasással az írás fortélyait el lehet lesni klasszikusoktól és kortársaktól, de úgy gondolom, hogy költőnek az ember elsősorban születik. A tehetség adomány, amivel jól kell gazdálkodni.

– Hogyan születik meg egy vers önben, hogyan ír?
– Nehéz erről mesélni Kicsit olyan, mintha az embernek mámoros lenne a feje, mintha megszállta volna valami őrületféle érzés. Őrület nélkül nincs vers, ez nem olyan műfaj, amelyet hideg fejjel lehet csinálni. Van egy ritmus vagy izgalmas szókapcsolat, hangulat, amely befészkeli magát a fejembe, ezt gyorsan leírom, nehogy elfelejtsem. Aztán elteszem egy kicsit pihenni, és két hét múlva előveszem és csiszolgatni kezdem. Valahogy így áll össze, és a cím mindig az utolsó.

– Nehéz megmutatni másoknak?
– Nem, mindig is azért írtam, hogy megmutathassam másoknak. Az első versem a marosvásárhelyi Népújság Múzsa rovatában jelent meg a gimnázium első osztályában. Bölöni Domokos, a lap irodalmi rovatának szerkesztője bábáskodott fölöttem, ő ismertetett meg a kortárs irodalommal. De a nagy áttörés Kolozsváron történt, ahol addigra már keresztülment az erdélyi irodalom egy nagy felfrissülésen. A transzközép irányzat és Orbán János Dénes költészete volt a legnagyobb hatással a pályámra. Bréda Ferenc sokat egyengette az utamat, le-letolt egy-egy „rózsaszín” szókapcsolatért. László Noémi írta az első Bretterem vitaindítóját, neki is sokat köszönhetek. Aztán az első „komolyabb” versem az Irodalmi Jelen Debüt rovatában jelent meg, amit akkor Orbán János Dénes szerkesztett, később Karácsonyi Zsolt hozott le a Helikon A nagy Kilometrik rovatában. Ezeket a lapokat a mai napig őrzöm, sokat jelentenek nekem. Fantasztikus volt az a légkör, amely a kétezres évek elején-közepén jellemezte Kolozsvárt. A Bulgakov pincéjében olykor negyven-ötven ember gyűlt be meghallgatni egy fiatal pályakezdő verseit, ez volt a Bretter Kör. Sajnos a világ egyre virtuálisabbá válik, s ilyen összejövetelek már ritkábban vannak, mindenki a képernyőt bámulja.

– A virtualitás viszont eltünteti a határokat.
– Egy bizonyos fokig igen, de a szlengek és a nyelv használatának különbségei megmaradnak, meg az életérzés is más. Teljesen más egy hegyvidéki városban élni, mint egy Tisza-parti falucskában vagy a nagy Budapesten. Ezért olyan színes az irodalmunk.

– Van nemzedéki életérzés, amely a mai harmincasokra, húszas éveik végén lévő költőkre jellemző?
– Nem hiszem, hogy lenne ilyen. Talán az elidegenedés, a magány a leggyakoribb téma. De közös generációs kapocs nincs, inkább egyéni utak vannak. Van egy dolog, ami viszont minden itteni pályatársamra igaz: nem írnak politikai verseket, eszébe sem jut senkinek. Szerencsére Erdélyben nincsenek olyan szekértáborok, mint Magyarországon. Mindenkinek van saját nézete, de ez nem élet-halál kérdése, mint az anyaországban.

– Prózával nem próbálkozik? Vagy az újságírás kiveszi az erejét?
– Van néhány novellapróbálkozásom, de ezek tényleg csak próbálkozások egyelőre. Az újságírás persze egészen más műfaj. Nekem nem munka, inkább valamiféle szenvedély. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen irodalmi lapnál, az Irodalmi Jelennél dolgozom, ami azért teljesen más, mint a napilapos újságírás. Kreatív munka, és tele van új lehetőségekkel. A Debüt rovat versrészét szerkeszteni is igazi kihívás számomra, megfigyelhetem, mi érdekli azokat, akik az úgynevezett Facebook-generációt képviselik. Úgy érzékelem, a magyar líra megújulás előtt áll.

– Milyenek a mai román költők? Semmit nem tudunk róluk
– Sokkal szabadabbak, mint a magyarok, a stílusuk inkább a slam poetryre vagy a beatköltészetre hasonlít.

– Nemrég Irodalmi Jelen költészeti díjjal tüntették ki. Büszke vagy rá?
– Minden elismerés erőt ad a folytatásra. Különös jelentőséggel bír, egyfajta visszajelzés is ez a kiadóm és a lap részéről, hogy ezek a versek fontosak.