Pazar kiállítás a salgótarjáni bányamúzeumban

Kevesen tudják, hogy hazánk egyik legprímább kiállítóhelye Salgótarjánban és a föld alatt található.

Kevesen tudják, hogy Magyarország egyik legprímább kiállítóhelye Salgótarjánban és a föld alatt található. Pedig nemcsak hazánkban, de a régióban is egyedülálló kiállítást hoztak létre a nógrádi megyeszékhely bányamúzeumában, amely jövőre már ötvenéves lesz.

Európa második, hazánk első természetes, föld alatti szénbányászati kiállítóhelye 1965. április 30-án nyitotta meg kapuit a közönség előtt, az egykori József lejtősakna épségben lévő föld alatti bányatérségeinek felhasználásával.

A bányamúzeum igazi kuriózumát éppen ez, vagyis a mélybe látogatás lehetősége adja, de a kiállítóhely az évtizedek során szépen bővült a felszínen is: előbb 1985-ben a szomszédos bányakolónia egyik tiszti lakásában kialakított történeti kiállítással, majd 1986-ban egy további, külszíni bemutatóval vált még változatosabbá a múzeum anyaga.

Ha valaki a bányamúzeumhoz érkezik, akkor először a felszínen kiállított bányászvonatot, a csilléket és a mozdonyokat fogja észrevenni. Az interaktív kiállítás bizton nagy szórakozást nyújt minden korosztálynak, ám a pontosabb ismeretek megszerzése céljából mindenképpen érdemes tárlatvezetésen végigjárni a szénbányászat XIX–XX. századi technológiáját összegyűjtő múzeumot.

Ebben nagy örömmel nyújt segítséget Szilveszter Tibor bányamérnök, a bányamúzeum jelenlegi vezetője. Amikor mi ott jártunk, egy exkluzív tárlatvezetésben lehetett részünk Szabó Ferenc nyugdíjas bányamérnök jóvoltából, aki nemcsak vezetője volt a múzeumnak, de évtizedekig dolgozott a szakmában.

Szabó ötven éve, 1964 őszén még friss diplomás bányamérnökként szerepelt a Magyar Nemzet hasábjain is, amikor a lap beszámolt egy bányászszerencsétlenségről, ahol a mentésben fiatal mérnökök is részt vettek.
Szabó Ferenc olyan lelkesedéssel és szenvedéllyel mesélt szakmájáról, mintha első napjait töltené a bányászatban.

Nem véletlen, hogy négyfős csoportunk hamarosan tízre bővült, a hozzánk csatlakozó kisgyerekek és egy selmecbányai fiatal pár is tátott szájjal hallgatták a magyarországi bányászat történetét az élvezetes előadásban.
A kiállítóhelyen jól dokumentáltak a korabeli bányászati hagyományok, de közérthetően magyarázzák el a földtani működés történeti alapjait és lényegi változásait is az évezredek során.

A fotós kordokumentumok egészen pazar múltidézők, de az igazi attrakció kétségtelenül a földmélyi tárlat: miközben a helynek megmaradt az eredeti bánya jellege, a csaknem 280 méter hosszú vágatokban a látogató teljes áttekintést nyerhet egy bányáról és annak berendezéséről.

A bányabejáratnál egy autentikus „klopacska” (lármafa) áll, amelynek a hangjával jelezték egykor a föld alatti munka kezdetét és végét, félreverésével pedig a bányászbaleseteket. Miután kipróbáltuk a lármafát, kobakkal a fejünkön haladtunk lefelé a néhol szűkös járatokban.

Elhangzott, hogy 1957. december 31. után nem dolgozhattak nők a mélyben, de a gyengébb nem képviselői közül addig nagyon sokan és sokféle tevékenységeket végeztek a tárnákban. Kiderült az is, hogy gyerekek tömege is dolgozott a bányákban, sok szülő alig várta, hogy csemetéje betöltse a 12 éves kort, és 50 százalékos bérért leküldhesse a mélybe – az összeg tudniillik még mindig jelentősen több volt a kor átlagkeresetéhez képest.

Ők kísérték például a bányalovakat, amelyek végkimerülésig szolgálták a bányászokat a mélyben. A bányában ezt is bemutatják figurákkal, mellettük pedig gépek során értelmezhetjük a különböző mechanizmusokat. A masinákat be lehet kapcsolni, így funkciójukat nem kell elképzelni sem.

Egészen a frontfejtésig jutottunk le, ahol érezni lehet a szén szagát, a fülledt meleget, és láthattuk, milyen kimerítő volt hosszú órákon át az alig szellőző, sötét helyen kemény fizikai munkát végezni. Éppen emiatt amikor a tárlatvezetés végén tiszteletbeli bányásszá fogadtak, és az erről szóló bizonyítványra foglalkozást kellett írni, tisztelettudóan a ranglétra legalján szereplő munka iránt érdeklődtem.

„Az a csillés” – mondta Szilveszter Tibor, és amikor rávágtam, hogy az szeretnék lenni, mosolyogva hozzátette, ha legközelebb is eljövök, majd előléphetek segédvájárrá. Miközben a bányamérnökök búcsúzóul elénekelték nekünk a bányászhimnuszt, és a bányászzsargonnak megfelelően jó szerencsét kívántak, biztosítottam őket, hogy jövőre ismét eljövök. A múzeum ötvenedik évfordulója is jó apropó, de ezt a kiállítást egyébként sem lehet elégszer megnézni.