Velence ellesett pillanatai

Sediánszky Nóra úgy érkezik Velencébe, ahogy bizonyára sok olvasója is. Éjszakai buszjárattal. Csak ő megírja.

Sediánszky Nóra első kötete, a Velence útvesztői azzal lopja be magát az olvasó szívébe, hogy a könyv lapjain egy olyan utazó ismerkedik Velencével, amilyen remélhetőleg az olvasó is szeretne lenni. Nem egy felszínes turista, hanem a hely múltja és jelene iránt őszintén érdeklődő, figyelmes, a sablonok helyett a valódi történeteket kereső utazó szemével látjuk a várost.

A szerző mesélőkedve és szerteágazó tudása csak erősíti az otthonosság érzését. A dramaturgként és fordítóként dolgozó Sediánszky Nóra elvégezte az olasz szakot, később a 18. századi velencei színház és opera történetéből doktorált. Magabiztos olasz nyelvből, és nem egyetlen utazás alatt gyűjtötte össze a könyv anyagát. Sokszor visszatért Velencébe, összességében azonban mégsem hónapokat vagy éveket, csak heteket töltött itt. Ezért képes kívülről, az utazó tekintetével szemlélni a várost. Színekkel, illatokkal, élő velencei figurákkal, a különböző korok alkotóival és személyes élményeivel népesíti be Velencét, így a könyv műfaja nehezen meghatározható. Leginkább lírai riportnak hívhatnánk, ahol a történet maga Velence, és ahol a riporternek sokszor érdekesebbek az ellesett pillanatok, az elkapott mondatok, mint a szemtől szembe feltett kérdések.

Bepillant a velencei arisztokrácia zárt, évszázadokkal ezelőtti szigetként létező kis közösségébe, belehallgat a Szent Márk téri bolhapiac árusainak beszélgetésébe, belebotlik a velencei oroszok törzshelyébe, és figyel arra is, hogy a különös velencei kaszt tagjai, a gondolások mit kiabálnak át egymásnak az olaszul nem tudó turisták feje felett. Meghallgatja az éneküket, és meglepi az olvasót egy olyan információval, amit ő maga utazóként aligha derítene ki: hogy déli dalokat énekelnek, velencei dalok ugyanis nincsenek.

Megnézi, hol lakott Byron, hol evett Hemingway, hol kószált George Sand regényhőse és hol halt meg Wagner. Utánajár, hogy mit kínál Velence legnagyobb kaszinója annak a közép-európai utazónak, aki harminc euróval a zsebében tér be oda. Közben olyan dolgokra mutat rá, amelyek eddig talán elkerülték a szélesebb magyar nyilvánosság figyelmét. Megtalálja például Winkler Lajos emléktábláját, aki 1848–49-ben harcolt Velence szabadságáért, ma mégsem ismerjük a nevét. A Velence útvesztői útikönyvként is jó kiindulópont lehet, de akkor is élvezetes olvasmány, ha a közeljövőben nem vállalkozunk arra, hogy a hét séta valamelyikét végigjárjuk.

(Sediánszky Nóra: Velence útvesztői – hét séta és egy város, Saxum Kiadó, 2014, 288 oldal, 2980 forint)