Az Egyetem téri kávézóban először azt a három versét kezdjük el nézegetni, amelyekért 1957-ben börtönbüntetést kapott. ’56-os versek, amelyek megrázóan közel hozzák a forradalom eseményeit. Buda Ferenc ekkor Debrecenben volt egyetemista. Kedves tanára, Kiss Tamás költő, Kobzos Kiss Tamás édesapja már a Fazekas Mihály Gimnáziumban támogatta költői indulását. Középiskolás korától rendszeresen publikált. A legfontosabb szakmai tanácsot is Kiss Tamástól kapta: úgy kell verset írni, hogy ne legyen benne fölösleges szó. „Ezt én odáig fejlesztettem, hogy lehetőleg ne legyen felesleges versem” – mondja Buda Ferenc. A három ’56-os verséért egy év börtönt kapott, pedig azokat ki sem nyomtatták. Csak leírta és felolvasta őket a diákszállóban, a versek pedig kézről kézre jártak, még november 4. után is, míg egy külső besúgó fel nem figyelt rájuk. Először azt kapták el, aki felolvasta a verseket, aztán magát a szerzőt is.
Az 1992-ben kiadott összegyűjtött verses- és műfordításkötetének, a Hatalmam: nyugalom címűnek már az első oldalain szerepelnek ezek az ötvenhatos versek. Az egyik közülük már a rendszerváltás előtt is megjelent nyomtatásban. „Juhász Ferenc beszerkesztett egyet az egyik verseskötetembe. 1970-ben jártunk. Az évszámot is odaírta alá: 1956. Nem történt semmi. Ez már az úgynevezett konszolidáció időszaka volt, de 1956 még mindig tabutémának számított. Azóta tudom: nem lehet mindig csak arra hivatkozni, hogy diktatúra volt. A gyávaság és a zsarnokság két külön dolog, előbbi nem feltétlenül jár együtt az utóbbival.” Szerinte felmérhetetlen erkölcsi károkat okozott a rendszerváltás után az elszámoltatás hiánya. „Szó sem volt arról, hogy tiszta lappal induljunk. De lehetett volna tisztábban, kevésbé szennyezetten.”
Azóta kötetet is összeállított már ’56-ról, és most az önéletrajzi írásában is a fiatalsága, többek között 1956 van soron. Félve áll neki a témának. Úgy látja, hogy annyiféle ’56 volt, ahányan részt vettek a forradalomban. Ő csak a sajátjáról beszélhet. Van olyan elemzője, aki úgy gondolja: hátrányt szenvedett a pályáján a késleltetett írói indulás miatt (büntetett előéletű lett, az egyetemről kirúgták, és először 1963-ban jelent meg verseskötete). Nem tudja, hogy egyetértsen-e ezzel, hiszen végül is minden megérkezett a pályáján, az elismerések is. 1973-ban József Attila-díjat kapott, és ezután már rendszeresen érkeztek az kitüntetések. A Kossuth-díjat 2005-ben, a Nemzet Művésze és a Prima díjat is 2014-ben vehette át. Nem tudja, hogy alakultak volna a dolgok, ha nem kerül börtönbe. Szerinte az alkotás sokkal bonyolultabb annál, hogy ilyen kérdéseket fel lehessen tenni vele kapcsolatban. Néhány dologról, úgy véli, nem tudna hitelesen beszélni, ha ezt nem éli meg. Nemcsak a börtönversekre gondol, hanem általában az emberi sorsokra.
Egzisztenciális szempontból a családnak viszont biztosan jobb lett volna, ha nem így kezdődik az életük. Sokáig éltek szegénységben, fiatal szülőkként bujkálniuk kellett a villanyszámlás elől. „Egyéves sem volt még a legnagyobb lányunk, amikor a feleségemmel 1960-ban úgy döntöttünk: eljövünk Debrecenből. Nem volt befogadó város, és a szüleim, akik egész életükben szegény emberek voltak, még ekkor is egy egyszoba-konyhás lakásban éltek. Budapesten az első éjszakát a régi Déli pályaudvaron, a vasutas munkásszálló padlásán bujkálva töltöttük. Következő éjszaka Juhász Ferencéknél aludtunk. Neki nagyon sokat köszönhetek, az első két kötetemet is. Budapesten nehezen találtunk albérletet. Amikor viszont igen, akkor Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Rónay György szomszédságában lakhattunk, bár mindössze tizenkét négyzetméteren.”
A Chinoin gyárban kapott állást. Három műszakban dolgozott, éjjel írt, mégis ekkor indult meg a pályája igazán. Az Élet és Irodalomban, a Kortársban, az Új Írásban közölték a verseit.
A büntetett előélethez fűződő hátrányok miatt nem alkalmazhatták akárhol. 1963-ban mentesítették a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, Pusztavacson kapott képesítés nélküli nevelői állást, és elvégezhette az egyetemet levelezőn. Ugyanebben az évben megjelent első verseskötete, ami rögtön nagy visszhangot kapott. Két év múltán Kecskemétre hívták. Itt gyökerezett meg a család végül, és Buda Ferenc ezt nem is bánja. Ha arról van szó, hogy melyik szellemi műhelyhez tartozik, a Forrás folyóiratot választja. Fontosnak tartja megjegyezni: a korábban megyei fenntartású lapot a közigazgatás átalakításakor magától értetődő módon vette át a város, és ezzel az összes képviselő egyetértett, pártállástól függetlenül. „Ha van valami maradandó az életművemben, egy- vagy kéttucatnyi mű, annak jó része ehhez a vidékhez kötődik.” Feleségével mindvégig kitartottak egymás mellett, hat gyermekük lett. Mégis viszonylag kevés szerelmes verset találunk a köteteiben. Maga sem tudja, miért nem írt többet. Nevet, és a „műveld a csodát, ne magyarázd” Nagy László-i elvre hivatkozik.
---- A kirgizek meg az angol humor ----
Szerette az orosz nyelvet, pedig lázadó kamaszként, 1951-ben még széttépte az általános iskolai orosz nyelvkönyvet. „Gimnáziumban kiváló tanárokat kaptunk. Egyikük hadifogságból jött haza, mégis meg tudta értetni velünk, hogy egy nyelvet nem szabad hibáztatni azért, hogy kik beszélik.” Műfordítóként a kazah és a kirgiz irodalommal foglalkozott, és szocialista országok művészeinek kiírt csereprogramokat kihasználva utazott is a hetvenes évektől. Nagyon érdekelték ezek a népek, akik nemrég még nomád életmódot folytattak „A legtöbb pályatárs szívesebben választott valamilyen balti üdülőhelyet. Mivel engem a kazah és a kirgiz nyelv érdekelt, ezért kénytelen voltam a legkietlenebb tájat választani.” Egész gyerekkorában hegyek közé vágyott, de igazi hegyeket Kirgizisztánban látott először. Nem emlékszik, hogy különösebb kultúrsokk érte volna az egykori szovjet Közép-Ázsia köztársaságaiban. Az ott megismert költők és írók művelt, tájékozott emberek voltak: a könyvtárukban megvolt az egész világirodalom Kínától Amerikáig. Sokat az anyanyelvükön, amit nem, azt oroszul gyűjtöttek. A magyarok közül Petőfit, József Attilát, orosz közvetítéssel Adyt is ismerték. Több volt ez mindenesetre, mint amit Magyarországon az ő irodalmukról tudtak.
Máig jól emlékszik az első mondatra, amit kirgiz nyelven megtanult: Kirgiz szótár van-e, nincs-e? Nem volt, mert a szovjet hatalom nem kapkodott, hogy ezeknek a nyelveknek a szótárai elkészüljenek. Még Kirgizisztánban is nagyon nehéz volt orosz–kirgiz szótárt szerezni, az elsőt ajándékba kapta. Ezt olvasta éjjelente, amikor nem tudott aludni az ötórás időeltolódás miatt. A példamondatok a népköltészetből származtak, vagy közmondások voltak, ami a népköltészet iránt érdeklődő Buda Ferencnek pont kézre állt. Később kiadott egy kötetet lefordított közmondásokból. Idéz néhányat a kedvencei közül, mint „a férfi szárnya a ló”, vagy a groteszkbe hajló „ha a szemfedő ingyen van, akkor meg kell halni”, ami őt már-már az angol humorra emlékezteti. Szerinte ez is azt mutatja, hogy a kultúrák közelebb állnak egymáshoz, mint hinnénk. „A homo sapiens egy fajta. Kár egymást marni szokások, vallások, de főleg a nyelv miatt” – véli.
Ha az olvasóknak kell ajánlania, akkor a kirgiz írót, Csingiz Ajtmatovot választja. Úgy gondolja, Ajtmatov magas szinten ábrázolja a kirgiz világot, és közelebb állhat hozzánk, már csak geopolitikai okból is, mint akár Gabriel García Márquez. Buda Ferenc hamarabb észrevette a Szovjetunió közelgő széthullásának jeleit ezeken a távoli vidékeken, mint otthon. „1976 őszén jártam először Kirgizisztánban. Akkor volt százéves évfordulója az orosz cári birodalomhoz való odacsatolásuknak. A centenáriumi ünnepségen mellettem ült egy idős kirgiz költő. Megjegyezte, hogy más népek a függetlenségüket ünneplik meg, nem azt, hogy egy másik országhoz csatolták őket. Nem torkaszakadtából üvöltötte, de hallhatták, akik ott ültek. Ilyen apró jelekből lehetett érezni, hogy hatnak azok a centripetális erők, amik aztán szétvetették a birodalmat.
Ma már nincs élő kapcsolata azokkal az írókkal, akiket ott megismert – sokan már nem is élnek –, de még mindig olvasgatja a kirgiz szótárt, és egy nagy rakás kötet várja otthon, hogy lefordítsa őket. Ami állandó maradt, az a tisztelet a más népek nyelve, kultúrája iránt. A sokféle nyelv és nép létezését a biológiai sokféleséghez hasonlítja: a világ csak akkor működhet, ha igyekszünk minél többet megóvni közülük. Mostanában leginkább a mulandóság és a maradandóság dialektikája foglalkoztatja. Arra jutott: akár a költészetről, akár a személyes létünkről van is szó, a maradandóság a folytatásban, a folytathatóságban rejlik.
