A vér és bor útjain Lengyelországban

A bor és a vér jelképei fogják szorosan keretbe a közös lengyel–magyar történelmi múltat. Riportúton.

Duklai-hágó, az egykori lengyel–magyar, ma lengyel–szlovák határátkelő. A hegyoldalakra derűsen kapaszkodó házak mellett a napsütésen tájban suhanva nehezen hinné el az utazó, hogy ez a föld 1944 őszén szomjasan szívta magába több tízezer harcban elesett katona vérét, amikor a német–magyar megpróbálták feltartóztatni az előrenyomuló szovjet erőket.

Ennél sokkal derűsebb emlék a szívünknek, hogy az egykori nagyon élénk forgalmú magyar borút is erre vezetett, és ennek emléke olyan erős, hogy a mai napig tartanak itt magyar bornapokat. Nem árt ezt tudatosítani, hiszen évszázadokon át a lengyelek legfőbb partnere Magyarország volt a borkereskedelem terén, ennek azonban mára sajnos nem sok nyomát találni a fent említett szórványos példákat leszámítva.

Az alapvetően sör- és töményfogyasztásban jeleskedő Lengyelországban az utóbbi években divatba jött a minőségi borok fogyasztása, ugyanakkor a boltok polcain francia vagy dél-amerikai borászatok termékeivel lehet túlnyomó rész találkozni. De hogy ne csak a magyar bormarketing vagy éppen a háborús veszteségek felől közelítsük meg a két ország között ezer szállal szorosra csomózott történelmi kapcsolatokat, érdemes felemlíteni azt a mondát, miszerint éppen itt, a hágóban kezdődött a népek közötti barátság. A beérkező magyar harcosokat ugyanis lengyel katonák várták és igazították útba, és mivel ők nem a Polan, hanem a Lech törzsbe tartoztak, ezért a magyarok nem a nemzetközileg ismert nevükön nevezik a lengyeleket.

Magyar emléknek a régió fővárosa, Rzeszów felé tartó út felén található Krosnó városa sincs híján. Olyannyira nem, hogy az elmúlt évek ottani legnagyobb régészeti szenzációja az úgynevezett „Magyar kapu”, mely a régi városfal része volt évszázadokkal korábban. A feltárás ma is zajlik, de hogy mi lesz a sorsa a régészeti leletnek, az még sajnos kérdéses. A hangulatos városkában érdemes eltölteni pár órát, kiülni egy kávéra vagy süteményre a lengyel viszonylag majdhogynem csöppnyi, ugyanakkor az országra jellemzően középkori hangulatú, bájos főtérre, amihez egészen közel húzódnak a már említett magyar borúthoz is kötődő pincék.

Mi több, a magyar bor egész komoly szerepet játszik a város fejlődésében is, miután a Skóciából áttelepült Robert Wojciech Portius, aki épp a tokaji forgalmazásából vált vagyonossá, pénze egy részét a templom felújítására és a városfalak emelésére fordította. Ám ami miatt mindenképp érdemes ellátogatni ide az a 2012 óta nyitva tartó üvegmúzeum, melyet ez idáig úgy 80 ezer látogató keresett fel.

A modern és építészetileg is érdekes intézményben ideiglenes, az üvegművészethez köthető tárlatok, és az üvegmegmunkálás fázisait megmutató műhelyek várják a látogatókat. A bátrabbak az üvegfújás élményét közvetlenül is átélhetik, de felejthetetlen pillanatokat kínál a gravírozóműhely is, ahol a három dimenziós térhatású mesterművekig bezárólag mindenféle feliratot az ősi anyag felületére vésnek – ahogy a mester fogalmaz ott jártunkkor amit sikerül lerajzolni, azt gravírozni is sikerül. A múzeumi vezetés során az is kiderül: régen egy hat fős brigád másfél ezer poharat tudott legyártani egy nap alatt, vagy éppen kétszáz nagyobb méretű, mintás korsót. Ezt a gerincfájdító munkát ráadásul olyan székeken ülve végezték, melyek kényelmi fokozata nem változott semmit az évszázadok során.

Kosnótól nem messze található a Dwór Kombornia Szálló, mely egy XVI. században épült, és meglehetősen viszontagságos történetű kastélyban kapott helyet. A legkülönfélébb igényeknek is megfelelni képes, saját borpincével is rendelkező szállóban kimondottan barátságos áron is lehet apartmant bérelni. Hogy a kényelmi szempontokat illetően nem lehet panasz a helyre, mi sem mutatja jobban, hogy a 2012-es futball-Európa-bajnokság idején az amúgy a társrendező Ukrajnában játszó holland futballválogatott is itt szállt meg, de szintén itt szállásolták el nemrég a hírhedt biztonsági ügynökség, a Black Water tagjait is.

Az egykor Budapestet Przemysl városával összekötő vasútvonalon fekszik Sanok városa, mely ékes példája annak a történelmi léptékű fejlődésnek, mely a lengyel királyság földjén Nagy Kázmér ideje alatt a XIV. században végbement. Ahogy a mondás tartja, a legendás király fából készülten vette át az ország irányítását, és vasban adta át utódjainak. Elsőre talán meglepő, de a magyarság emléknyomai itt, az országtól viszonylag távol is tetten érhetők. Ezen a környéken telepedett le a a XIV. században a Bálok nemesi nemzetsége, akiket a helyi emlékezet magyar származásúként őrzött meg. Ma az újjáépített kastély a település egyik nevezetessége, ahol nem csak a lengyel festészet remekeit lehet megcsodálni, hanem Picasso és Kandinszkij képeivel is találkozhat a látogató, nem is beszélve a páratlan ikongyűjteményről, mely hihetetlenül átfogó válogatást kínál a műfaj történetéről.

És még egy olyan különlegességgel szolgál a település, ami miért érdemes itt elidőzni – túl a főtéren található éttermek kínálta gasztronómiai traktán, mely meggyőzi az utazót a regionális lengyel konyha sokszínűségéről. Sanok ad helyet ugyanis Lengyelország egyik legrégebbi és legnagyobb skanzenének. A 38 hektáron elterülő, 160 épületből álló szabadtéri néprajzi múzeum elsősorban a helyi zsidó kisvárost imitáló részeivel nyújt újdonságot. A látogató betekintést nyerhet egy tipikus galíciai zsidó falu életébe. Az élményt fokozzák a falu „lakói”, vagyis az itt dolgozó órásmester, a szatócsboltos vagy éppen a téren kintornázó kaftános utcazenész.

---- Oldal címe ----

A mai kényelemhez szokott szem számára is meglepő kényelmet nyújtottak a jobb módú lakosok házai. A vagyonosabb zsidók még azt is megengedhették maguknak, hogy felemelhető tetős verandát építhessenek, aminek segítségével októberben is – ahogy a rítus előírta – a csillagos ég alatt, de mégis a falak védelmében ünnepelhettek. Magyar vonatkozású emlékek a skanzenből sem hiányoznak: kopjafák őrzik az itt elhunyt honfitársaink emlékét.

Érdemes felkeresni Rzeszów városát is, ahol – talán már nem lesz meglepő az információ -, de szintén a magyar borút nyomaira bukkanhatunk, elsősorban akkor, ha vezető segítségével bejárjuk a város alatti kiterjedt pincerendszert, ahová annak idején a kereskedők az értékes javaikat rejtették.

Rzeszów és Przemysl között található Lancut vára. A hely magyar kötődése kivételes módon az egyetlen kedvezőtlennek mondható közös emléket idézi meg, hiszen II. Rákóczi György a svédekkel szövetségben a XVII. század közepén a baráti ország ellen vonult. A kastély ma pompás, felújított állapotban fogadja a látogatókat, és a fényűző termeket járva nem véletlenül érezzük úgy, mintha a vidéki Anglia valamelyik úri lakában bolyonganánk.

Az itteni fényűzésről sokat elmond, hogy a kastély utolsó arisztokrata tulajdonosa, Alfred Antoni Potocki tizenegy vagonnyi értéktárgyat menekített az orosz elől nyugati emigrációjába, ennek ellenére a ma közszemlére tett tárgyak hetven százaléka eredeti. A keleti inváziót úgy úszta meg az épület, hogy egy élelmes szolga kiírta a kapura orosz nyelven, hogy állami múzeum, a vörös hadsereg katonái pedig vélelmezték, hogy ez valamiféle államközi megállapodás eredménye, így jobbnak látták elkerülni a helyet. Igaz, a fáma úgy tartja, a közeli vodkagyár amúgy is sokkal inkább keltette fel az érdeklődésüket.

Tanulságos megfigyelni, hogy a múlt század első felében már milyen luxust engedhetett meg magának a tehetősebbje. A Potocki család kényelmét többek között központi fűtés és belső telefonhálózat is szolgálta – nem véletlen, hogy a román királyi párnak sem derogált megszállni itt, de Ferenc Jóska is kétszer hajtotta álomra fejét a lancuti kastélyban. Lancutban érdemes még felkeresni a vodkamúzeumot is, ami nem csak Lengyelországban számít kuriózumnak, hanem egész Európában is csak egyetlen társintézményét találni.

Továbbutazva mindenképp érdemes elidőzni Jaroslawban, melynek főterét csodaszép reneszánsz épület uralja, a torony száz kilós óraszerkezete alatt pedig matracok sokasága próbálja elejét venni, hogy a grandiózus készség lezuhanva átszakítsa a mennyezet. A város valaha a menekülő II. Rákóczi Ferencnek és hadseregének szolgált átmeneti otthonául, többen közöttük itt leltek végső nyugalomra, a település alatt húzódó kereskedelmi pincerendszerben pedig természetesen a magyar borok is helyet találtak maguknak. Ráadásul Jaroslawban magyar elnevezésű utca és egy 1848-as emlékhelyként szolgáló kopjafa is emlékeztet a két nép történelmi barátságára.

A Podkarpacki régiós túrát természetesen nem lehet elképzelni Przemysl és környékének meglátogatása nélkül. A történelem iránt érdeklődők számára nyilvánvalóan elsősorban a hatalmas przemysli erődrendszer ugrik be a településnév hallatán, ahol az első világháborúban számos magyar katona áldozta az életét a hazáért. A két gyűrűből álló, 45 kilométer hosszú erődrendszer 15 fő erődből állt, és nagyjából 140 katona szolgált itt a nagy háború során, ebből negyvenezer volt magyar, akik vitézségét a feljegyzések szerint a velük szolgáló más nemzetiségek is elismerték. De nem csak erről híres a város, ahogy szokás mondani, Przemysl a pipák és a harangok városa is. Ráadásul a magyar jelenlét itt is kimondottan messzi időkre nyúlik vissza. Nemrég tárták fel ugyanis egy honfoglaló magyar harcos sírját, az ő és a lovas csontváza is megtekinthető a helyi múzeumban.

(A cikk a Lengyel Idegenforgalmi Képviselet támogatásával jött létre)