Napjaink művészetére különösen jellemző, hogy egy-egy hirtelen föltűnt életművet éppen olyan gyorsan felejtünk el, mint ahogyan fölfigyeltünk rá – a média, az egymást folyamatosan váltó trendek, az évente változó divat időszakában ez hogyan is lehetne másként? Ezért különösen örvendetes, ha a művész és a néző kapcsolata akár évtizedeken, negyedszázadon át is folyamatos marad.
E sorok írója például több mint huszonöt éve vetette papírra, hogy „a kor értelmezése újraértelmezi az emberiség történetét is és egy új harmónia kiküzdésének lehetőségét rejti magában. Földi Péter képei fájdalmasan szépek, ahogy vállalt mestereinek, szellemi példaképeinek, Csontvárynak, Kondornak, Tóth Menyhértnek az alkotásai is azok, s a reménnyel együtt a fájdalmat, a kiszolgáltatottság érzését is olyan természetességgel fejezi ki egy-egy színfolt, állatfigura, mint a gyermekrajzok vonalai”.
Tizenöt évvel később, egy újabb kiállítás kapcsán konstatáltam: „Földit a növekedés, kibontakozás és elmúlás törvényszerűségei izgatják, s a természet örök körforgását szemlélve a születés éppen úgy az esztétikum hordozója számára, mint a szárazság sújtotta föld izzó színei.” Újabb tíz év múlva, az Aulich Galériában Supka Manna emléke előtt tisztelgő tárlata kapcsán épp a festő kvalitásait kezdettől fogva felismerő és hangsúlyozó művészettörténész ítéleteire reflektálva írhattam le: „Földi művészete mára a kortárs magyar művészet egyik legjelentősebb teljesítményévé vált.”
S valóban: ahogyan a mostani hódmezővásárhelyi összegző kiállítás bizonyítja, a hetvenes évek közepének látványelvű, majd lírai-absztrakt képeitől indulva Földi egyenes úton haladva érkezett el a legutóbbi évek nagy, összefoglaló vásznaiig. Művei abban a világban születtek, amelynek hétköznapjait és ünnepeit maga is átélte, s amelyben – miközben évtizedeken át dolgozott a somoskőújfalui iskola rajz- és matematikatanáraként – meg kellett élnie, hogy az emberek egyre inkább a létezés kiszolgáltatottjai, plázákba kényszerült lények lettek. Az a világ, amelyben él, mindig is kétlaki volt: a férfiak a bányában dolgoztak, majd a ház körül folytatták tovább a munkát, lehetőségeik szerint. Azután a téeszesítés időszakától kezdve úgy elidegenítették az embereket a környezetüktől, hogy a falu erkölcse olyan szintre süllyedt, amelyet a művész szerint nehéz elfogadni.
Megragadni, a hétköznapok pillanatait, jeleneteit mitikus történésekként újrafogalmazni, katartikus erővel kifejezni, a kiszolgáltatottnak igazságot szolgáltatni, az esendőt felemelni, az emberi és az állati világ összefonódó történeteit általános érvényű példázatokként felmutatni még nehezebb. Különösen akkor, amikor az utóbbi évek válsága újabb mélységek felé taszítja az elesetteket, tovább tágítja a szakadékot különböző társadalmi rétegek igazságai között. Mivel minimálisra csökkent az állami képvásárlás ugyanúgy, mint a magángyűjtők gyűjteménygyarapító kedve, a kortárs művészet, kortárs művész is igen nehéz helyzetbe került.
Tény azonban, hogy mindenek ellenére – vagy éppen ezért? – a legutóbbi években az említett Somosi Madonnával s a hozzá kapcsolódó szakrális indíttatású műveivel Földi Péter újabb lépést tett előre, a földi és az égi szféra, a szent és a profán mára éppen olyan elválaszthatatlan egységet alkot művein, mint az emberi és az állati világ, ahogyan a kiállítás címe mondja, az egyén által megélhető Földemlék és az abból kibomló kollektív emlékezet.
A nyolcvanas évek végén rendeztek már gyűjteményes kiállítást Vásárhelyen, s a mostani bemutatóra a tervek szerint öt évvel korábban, a művész hatvanadik születésnapja alkalmából került sor, de alighanem éppen e csúszásnak köszönhetően rajzolódnak ki olyan összefüggések, amelyek néhány évvel korábban még csak sejthetőek voltak, s amelyeket a kiállítás kurátora, Nagy Imre művészettörténész, a Tornyai János Múzeum igazgatója rendezésében hatásosan ki is emel.
A leglátványosabban talán éppen abban a teremben, amelyben az egyik legújabb kép, a Somosi Betlehem mellett ott függ a falon a Krisztus keresztre feszítése által ihletett, Én Istenem, én Istenem című kompozíció s az ezredfordulón született Harmadnapon. A művek egymásmellettisége – ahogyan a kiállításra készülő művész beszélgetésünk során reményeit kifejezte – össze tud állni egy olyan egésszé, amely a kor vizuális valóságát ki tudja fejezni.
„Olyat mond ki, aminek révén a társadalmat önmagával szembesíti, ez az, ami a művészetet a közösség számára hasznossá teheti. Olyan szakrális üzenete van a művészetnek, amelyben a teremtő erő nyilvánul meg. Ez adott esetben az isteni teremtés létezését igazolja vissza vagy azt a kozmikus erőt, amellyel az egész teremtett világ előtt igazoljuk magunkat. A létezésünket tudjuk igazolni ezen a szinten.” Így legyen!
