Alejandro González Inárritu ráadásul tovább emelte a tétet és csavart még jó párat az eleve kockázatos történeten. Filmje főhősének, az egykori akciósztárként tündöklő Riggan Thomsonnak, azaz Birdmannek a szerepét Michael Keatonra bízta. A színészre, aki valamikor Batmanként tündökölt, ám jó ideje bízvást tekinthető mellőzött szereplőnek. Ő tér most vissza a vászonra, egy olyan testtel, amit ő maga hasonlít a film egy pontján egy pulykához, arcán ráncokból szőtt fájdalomgobelinnel. És nyer.
Ez a rendezői gesztus egyébként távolról nem véletlenül emlékeztet arra, amikor Billy Wilder kiöregedett mozicsillagokat leporolva mesélt csodálatosan a film és a színpad varázslatos világáról az Alkony sugárút című remekében. Inárritu filmje is szerelmi vallomás a sokat emlegetett világot jelentő deszkákhoz, és parádésra sikerült demonstráció a mozi halhatatlan csodája előtt. Arról mesél, hogy esélyt kell adni minden dudásnak, aki a pokolra akar menni és nincs az a művészi, emberi ballépés, aminek ne lehetne megfizetni az árát, és kigőzölni a szenvedésből valami olyan minőséget, ami meghaladja az esendő embert.
Hősünk, Riggan felett eljárt az idő. Felesége elhagyta, lánya a rehabról szabadult, ő maga alkoholgondokkal küzd. Egy gyenge ember, aki számos hibát követett el az életében. Pedig ha akarna, tárgyakat mozgathatna meg, vagy felrepülhetne a felhőég magányába. Hiszen ő Birdman legalább egy hang a fejében váltig ezt állítja. De ő nem hallgat rá, és másként próbálja bebizonyítani maga és a világ előtt, hogy nem kell még leírni. Egy Raymond Carver-elbeszélést próbál színpadra állítani a Broadwayen, miközben minden ellene dolgozik és senki sem hisz igazán benne. Saját ügynöke is inkább csak elkerülni akarja az apokalipszist, a volt feleség lesajnálja, lánya önemészt csendben, és azzal a nyikhaj színésszel cicázik, aki nagy mellénnyel tart emelkedett szózatokat az igazi színjátszásról az egykori közönségkedvencnek, de felhizlalt egója valójában csak a saját ürességétől való rettegés mentális sminkje.
A film lényegében a premier előtti pár napot meséli el, olyan lüktető haláltáncként láttatva a kulisszák mögött zajló eseményeket, aminek ritmusa – nem mellesleg a kiváló zenei aláfestésnek, egy szinte megszakítatlanul tekergő dobszólónak is köszönhetően – az első perctől megragadja és nem engedi el a néző figyelmét. E zárt fauna minden létező létformája előttünk nyüzsög, szenved, szeret és filozofál: a színpadon őszinte, az életben rongyalakként lébecoló, már említett elhívatott színész (Edward Nortonban most sem kell csalódni), a gyerekkora óta a Broadwayről álmodozó szőke színésznő vagy éppen a kockázatot semmiért nem viselő, a darabokat és életeket kegyetlen és elnagyolt címkékkel megsemmisítő sztárkritikus.
De most én is így teszek, ahogy ez az ellenszenves nő: csak címkézek. A Birdman csodás, egyedi, tökéletes ritmusú, precízen komponált, mégis érzelmes és szívhez szóló film, amit átsző valamiféle sajátosan melankolikus irónia. Stílusparódia, korrajz és társadalomkritika is bőven akad benne. Mindeközben a legáltalánosabb, ugyanakkor legmélyebben emberi kérdések körül forog közhely és erőltetett művészieskedés nélkül: szerepek, látszat, valóság, publicitás és valódi értékek. Jutalomjátékok sora emlékezetes alakításokkal. Színpadias és életszagú, telis-tele meghitt és mélyen emberi pillanatokkal, remek párbeszédekkel. Az utóbbi évek egyik legjobb filmje.
(Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje). Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 119 perc, 2014. Rendező: Alejandro González Inárritu. Forgalmazó: InterCom)
