Csík Jánost akkor ismertem meg, amikor még csak népzenét játszott, ennek is több mint két évtizede. Ötvenéves lett, félszáz esztendőt foglal most össze, ebből én az utóbbi bő húszat követtem végig. Örömével, bánatával. Balesetével, az újrakezdéssel, az első crossoveres műfaji próbálkozásoktól a nagyszínpados, könnyűzenés vonalig. S valahogy mindvégig az volt az érzésem, hogy ő ebbe csak belesodródott.
Akarta is, nem is, végül is meghozta a sikert, ami szédítő is volt, meg nem is. Ugyan kiharcolta, és talán nem is volt akkora harc, hogy az autentikus népzene minden koncerten valamilyen formában helyet kapjon, de azért azt mindenki tudja és érti, akkor is, ha udvariasságból csak hallgatólagosan teszi, hogy a népszerűséget, a médiavisszhangot, a rengeteg felkérést és az ezek kiváltotta Kossuth-díjat sem a kalotaszegi hajnaliknak és csárdásoknak köszönheti, noha kiválóan játssza őket.
Ebben a mai világban az autentikus népzenének a zeneipar nem szán nagy szerepet. A világzenés, felszínes feldolgozásoknak annál inkább, különösen, ha abba ismert popsztárokat vonhat be, mert az önmagában is reklám. Pedig azt hiszem, ha egy népdal évszázadok változásain át is képes volt kifejezni, négy sorba sűríteni azokat az érzéseket, amelyek kortól és szokásoktól függetlenül emberi létünk kifejezői, mint például a szerelem, akkor azok éppen annyira megállják a helyüket a mai világban is.
Nem szükséges mesterségesen igazítani őket. Igazodnak maguktól is, ha kell, hiszen a népzene nem egy statikus, rögzült lenyomat, hanem élő műfaj, amely mindig is követte a kor ízlését, abból azonban éppen csak annyit vett át és őrzött meg az utókornak, amennyi nem változtatta meg a lényegét.
Visszatérve Csík Jánosra, ezt ő pontosan érti és tudja. Lemeze, az Úgy élni, mint a fák tulajdonképpen a sorok között erről mesél. Szűkebb pátriája dalaival kezdi, a Kiskunsággal, és egy szál citerával, a hangszer kreatív és virtuóz, ugyanakkor teljesen autentikus művészével, Széles Andrással.
A gyökerektől indul. Egy gyönyörűen felépített moldvai, majd egy rendkívül bensőséges hangon megszólaló kalotaszegi összeállítás folytatja a sort, aztán Csík János Bonchidáig vezeti a hallgatót. Ahogy hallom az énekét, majd a hegedűje hangját, mintha sírna, egyszerre az örömtől és a bánattól. Ez a kettősség fut végig az egész lemezen, amelynek első fele autentikus népzene, a második egy tipikus példatár az utóbbi évek képviselte stílusokból, például Presserrel vagy a Rackajammel.
Érdekes, hogy Csík János kétszer is szaval, nem énekel. Egyszer saját szövegét egy temetői csókról, majd Ratkó József címadó versének részletét. A népzene hol kisebb, hol nagyobb szerepet kap. Közben azon gondolkozom, hogy miért is érzem olyan eklektikusnak az album második felét, amelyben még egy kedvenc receptet is találunk. A szabadon szárnyaló népdalokat mint kiinduló- és kapaszkodópontot a könnyűzene ma még nehezen megítélhető műfaji próbálkozásai amolyan szükséges adalék anyagként konzerválják korunk ízlésére.
(Csík János: Úgy élni, mint a fák. Fonó, 2014.)
