Ország az ütközőzónában, Kelet és Nyugat között. A gótok meghasonlottak önmagukkal, államuk összeomlott. A pogány Berik herceg a keletről érkező hunokhoz pártolt, a mindenkit megigéző keresztény hercegnő, Mikolt pedig a hunokkal szövetséges oguzok fogságába esett. Catalaunum után vagyunk, a hercegnő kiszabadulásával egy időben, azzal összefüggésben merül fel Attila király megölésének terve is.
Bánffy Miklós A Nagyúr című drámáját 1912-ben mutatták be Budapesten, a Magyar Színházban. A mű akkor, s azóta is leginkább pozitív kritikákat kapott, Lengyel Menyhért a Nyugatban méltatta, Schöpflin Aladár, Tamási Áron és Kós Károly kiváló alkotásnak nevezte.
Vidnyánszky Attila érdekes keretbe foglalja az előadást: az első percekben József Attila Curriculum vitaejének az a részlete hangzik fel, amelyben az öcsödi nevelőszülők kijelentik, hogy Attila név nem létezik. Erre reflektálnak a hun királynak a felejtés és a halál összefüggéséről ejtett szavai a darab végkifejletében.
A Colosseum belsejét formázó elliptikus nézőtéren ül a közönség fent a színpadon; egyik végén a hatalmas római amfiteátrum részletének kinagyított fekete-fehér fényképe, másik sötétbe vesző sarka előtt pedig óriási malomkerék tűnik elő. Mindkettő összetett pogány és keresztény jelkép: a Colosseum ősi, sokat látott, utóbb templommá szentelt romfalai közt különös szimbiózisban él a pogányság, a barbárság, az antikvitás Krisztus hitével. A malom hasonló, mindent magába foglaló jelkép: rota fortunae, a sors, az örök visszatérés kereke. Ezt hajtja a táltos, ezen található Attila trónja, itt öli meg a királyt Mikolt hercegnő. (Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub.)
A szereplők egy részének kiiktatásával, a tömegjelenetek elhagyásával szép ívű történet bontakozik ki Vidnyánszky keze alatt. Szépek a színen feltűnő, egymásba olvadó, a pontosan felépített drámai cselekmény nyomán kibontakozó képek is, egyedül Európé szerepe nem világos. (Ha mégis világos, túlságosan egyszerű.)
A kiváló művész, Mátray László Attilája nagyszabású alak; miközben az életét fenyegetik, trónján hátat fordítva Aphrodité teremtését, a kiválóak eledelét, a gránátalmát eszi. Nyugalma valóban isteni, fluiduma éppoly igéző, mint Mikolté (Trokán Nóra).
Az Isten ostora Vidnyánszky legjobb rendezése az utóbbi két esztendőben. Az előadás befejezése, Attila halála, az isteni jelkép s vele az áldás érkezése fentről kifejezetten megrendítő; ezen a ponton viszont kevesebb párbeszéd is elegendő lenne.
(Bánffy Miklós: A Nagyúr. Isten ostora. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
