Fogó pozíciók – Roby Lakatos és a hegedű

Roby Lakatos Dankó Pista hegedűjéről, az unortodox cigányzenéről és a mexikói VIP-átjáróról.

– Kétéves korában fogott először hegedűt, s hatévesen már Dankó Pista hangszerén játszott. Csodagyereknek számított?
– Cigány muzsikus családba születtem. Édesapám, Lakatos Tóni többet játszott külföldön, mint itthon. A lakásban éjjel-nappal szólt a cigányzene, dzsessz, magyar nóta és minden, ami csak létezik. Tele volt a lakás hangszerekkel, így bár beszélni még nem tudtam, de már több hangszeren pötyögtem. Akaratlanul is keresgéltem a hangokat. Amikor apám a budapesti Béke Szállóban és a Gundelban zenélt, én már négy-öt évesen mint fő látványosság felléptem a zenekarával, hiszen akadtak már darabok, amelyeket el tudtam játszani. Hatéves voltam, amikor Dankó Pista emlékére gálakoncertet tartottak a margitszigeti nagyszínpadon, s a szervezők azt mondták, azt szeretnék, ha Dankó egyébként múzeumban őrzött hegedűjén én játszhatnék. A koncert közepén bejött Lakatos Gabriella, a hetvenes évek legnagyobb balerinája, és egy piros párnán kihozta Dankó Pista hegedűjét. Majd bementem én, és a hegedűn eljátszottam két Dankó-művet. Óriási tapsot kaptam. A koncert után kezdtem először álmodozni arról, hogy ismert, mi több, világhírű hegedűművész lehetnék

– Persze volt még mit tanulnia.
– A fejlődésemnek nagy ára volt. Zeneiskolásként akkor tanultam Babár Béla tanár úrtól az igazi fizikai fájdalmakat okozó fogópozíciókat. És ha nem gyakoroltam, márpedig azt rögtön észrevette, hazazavart. Vagy megszöksz, vagy megszoksz – rivallt rám olykor. Rá is lépett a lábamra, csak úgy recsegett a gojzervarrott cipője. Nem tagadom: akkoriban inkább dobos szerettem volna lenni... Egy muzsikus életében az a legfontosabb, hogy az első négy-öt évben kivel és hogyan kezdi el az alapokat lerakni. Ez a csodálatos hegedűtanár úgy tanított meg a hegedülés alapjaira, hogy még most is kamatoztatni tudom. Ez persze nem azt jelenti, hogy most is úgy játszom, ahogy ő tanított. De építkezni tudok rá. Tízéves koromtól kezdtem el apámmal a Békében muzsikálni este héttől-kilencig. Aztán kivitt egy évre Münchenbe, ott a Piroska Csárdában muzsikáltunk. Miután hazajöttem, az EMKÉ-ben fellépő, Amerikából hazajött Járóka Sándorhoz kerültem, aki mellett megtanultam, mit is jelent igazán a cigányzene. Meg azt, hogyan kell igazából improvizálni. Bátran és erősen hagyatkozom a pillanatnyi hangulatomra, a közönségtől jövő impulzusokra, az intuícióimra. Néha egy-egy ihletett pillanatban szinte úgy érzem, mintha nem is én vezetném a vonót.

– Bár többször csábították külföldre, inkább hűségesen Járóka Sándor zenekarában maradt.
− Valóban többször hívtak külföldre, de a mesteremet, Sanyi bácsit nem akartam itt hagyni. Halála után, tizennyolc éves koromban kaptam aztán egy három hónapos szerződést Belgiumba, amit azúttal már elfogadtam. Első zenekarommal nagy sikerrel játszottunk. Majd jött egy másik szerződés, aztán a következő, és így tovább. Két év múlva kaptam egy izgalmasnak ígérkező ajánlatot: Brüsszel egyik legelegánsabb éttermét nekem kellett zenei téren beindítani.

– Egy orosz éttermet az Európai Unió központjában zeneileg... Érdekes feladat. Mit játszottak?
– A mai romkocsmák elődjeként egy régi gyárban kialakított klubról van szó, ahol nincs két egyforma szék, ugyanis a bolhapiacokról szerezték be a kellékeket. A Les Atéliers de la Grande Ille néven működő étterem közepén egy hatalmas üvegfalú hűtő volt, amelyben négyszáz fajta vodkát tároltak. Akkor, 1985-ben ott alternatív zenére volt igény. Én még idehaza megtanultam egy újszerű repertoárt, a hegedűn elkezdtem klasszikus darabokat és hegedűversenyeket tanulni. A műsorunkat kibővítettük Liszttel, Brahms-szal, Kodállyal, Chopinnel, és sorolhatnám még kikkel. Revolúciós három év volt az 1985, 1986, 1987-es! Ma már zenetörténelem. Az úgynevezett cross over jegyében a popzene, a jazz, és a klasszikus zene is megújult. Viszont a cigányzenében nem történt semmiféle változás. Igaz, hogy akkoriban nem volt olyan német, holland, belga város, ahol nem volt élő cigányzenét szolgáltató étterem, de láthatóvá vált, hogy nem lehet megtartani egy tradíciót, ami már nem funkcionált. Sorra zártak be az cigányzenés helyek, és a zenészek számára maradt az örök remény, majd egyszer megint visszajön valami. Változtatni kellett! Először is: a zenekaromból kivettem a brácsát, amit egy szólógitárral helyettesítettem. Aztán betettem egy zongorát. És megpróbáltam olyan roma zenészeket találni, akik tulajdonképpen professzionális dzsesszt játszanak. Sikerült olyan „zenei klubot” kialakítanom, ahova még Amerikából is átrepültek miattunk. Egy idő után, ha egy világhírű művész vagy muzsikus fellépett Brüsszelben, az előadása után mindig eljött, hogy meghallgasson minket. Igor Ojsztrah-, Gidon Kremer-, Maxim Vengerov-, vagy Vadim Repin hegedűművészek, Claudio Abbado karmester is járt ott. Az étteremben néha olyan csend volt amikor játszottunk, mintha üres lenne, pedig dugig volt.

– És egyszer valaki megbökte, hogy nézz csak oda, itt van Yehudi Menuhin!?
– A jazzhegedűs Stéphane Grapelli által jött el a klubba. Meghallgatott minket, beszélgettünk, s aztán havonta egy alkalommal átruccant Londonból Brüsszelbe, a klubba. Ő volt a legnagyobb mentorom, neki köszönhetem a karrieremet. Nyolcvan évesen azt mondta: téged muzsikuskörökben a világon mindenki ismer, de a közönség nem tud rólad. És akkor leszerződött az Európa Parlament épületében tartandó három koncertre, – velem. 1994-ben a királyi család is meghallgatott minket. Innentől váltam ismerté. Jöttek a lemezszerződések a Columbiától, a Universaltól, majd a Deutche Gramofontól. Előfordult, hogy egy hónap alatt elfogyott 380 ezer lemezem.

– Hogyan teremtette meg a Roby Lakatos hangzást?
– Mivel megváltoztattam zenekaromban a hangszerkoncepciót, azaz nincs brácsás, klarinétos, csellós, de van helyette zongorista és gitáros, felismerhetően megváltozott a zenekar hangzása. Ez a Roby Lakatos stílus – mondták. Dzsango Reinhard francia cigányzenéjét elkezdtem összekötni a magyar cigányzenével, majd orosz, balkáni cigányzenével, mariachival, boleróval, jazzal, bibappal. Mindent megfordítottam, feje tetejére állítottam.

– Ezt hívják unortodox cigány fúziós zenének.
– Ez a meghatározás egy kiváló brüsszeli újságírótól származik, aki interjú közben elmondta nekem, hogy azt hallotta, hogy sok problémát okozott a lemezem meghatározása. A zeneboltok dolgozói ugyanis nem tudták eldönteni, hogy a cigányzenéhez, a jazzhoz, a hegedűhöz rakják-e a cédéimet. Végül úgy döntöttek, legyen inkább egy önálló bokszom, sőt egy egész falam. Ez már bizonyára egy önálló stílust jelent. Azt kérdezte, az újságíró tőlem, hogy milyen ez a zene? Hirtelen nem tudtam megmondani. Azt kértem, hogy türelemmel várja a válaszomat, majd a legközelebbi találkozásunkig kigondolom. De megírta a cikkét, s eldöntötte a kérdést: unortodox cigány fúziós zene. Azt látom, hogy az új generáció követi ezt a trendet. Nem csak Magyarországon, hanem Kínában, Japánban, Angliában, Franciaországban, nagyon sok helyen találkoztam már olyan zenekarral, akik ebben a stílusban játszanak. Régen ezt kávéházi cigányzenének hívták, s én ezt megpróbálom megmanipulálni, és színpadra vinni. Utolsó lemezem a La Passion a Sidney Operában készült, de végül dupla cd-lett, mert annyiszor visszatapsoltak. A második korongon a ráadások hallhatóak.

– Ebben az orosz étteremben hány évig maradt?
– Tizennégy évig. Sok sikert megéltem ott. Négyévenként Brüsszelben rendezik a világ egyik legrangosabb zenei versenyét, az Elizabeth-versenyt. Egyszer azt írta az egyik zenekritikus, hogy az igazi zenei csemegének nem az Elizabeth-verseny számít, hanem az a hely, ahol Roby Lakatos úr muzsikál. Számomra a hegedű az egyetlen igazán tökéletes kommunikációs eszköz, ami az emberekkel összeköt. A beszéd az más. Ott sokszor gátak, gátlások, pontatlanságok vagy csak egyszerűen félreértések vannak. Beszédben messze nem tudom úgy kifejezni magam, mint hegedűn. De gondolom, az én esetemben ez természetes.

– Hány hangszeren játszik még?
– Túlzással ahányon csak akarja. Ezt a poént nem hagyhattam ki. Tudok kicsit zongorázni, bőgőzni, cimbalmozni, de a legjobban dobolni szeretek. A próbákon, a felvételeken remekül fel tudom ezt használni. A zenészeknek mindig a saját hangszerükön szoktam megmutatni, mire gondolok, mit szeretnék. Mindezek ellenére naponta másfél-két órát gyakorolok, de nem hangszeren, hanem fejben. Leülök, és átgondolom az egész játszani kívánt művet. Mikor ezt elrendeztem a fejemben, utána át kell vinni mindezt a hegedűre.

– Vatikán, New York, Tokió, Sanghai, London, Párizs, Tbiliszi, Recife, csak hogy néhány közelmúltbeli fellépésének helyszínét említsem. Tavaly a Corriere della Sera olasz napilap „Egy dandy cigány szenvedéllyel” című cikkében a cigányzene királyának kiáltotta ki a Római Filharmonikus Akadémián tartandó koncertjét követően. Mindegy, hogy egy klubban zenél kétszáz személy, vagy egy délolasz fesztiválon, mint ahogyan megtörtént, 170 ezer ember előtt?
− Klubban veszélyesebb, mert ott közelről látom az arcokat, amelyekről leolvasható, hogy mit gondolnak a zenémről. És nincsenek is kétszázan, előfordul, hogy csupán ötvenen. Én azt szeretem, ha táncolnak, szinte „őrjöngenek” a zenémre. Ha kimegyek a színpadra, előfordul, hogy már állva tapsolnak, és táncolni akarnak. Még a kardot nyelt népséget is ki lehet hozni a sodrukból.

– A magyar közönség?
– Itt sokkal feszélyezettebbek az emberek a koncerteken. Lehet, hogy azért van ez így, mert nem játszottam eleget Magyarországon.

– Miért éppen Mexikó? Arra célzok, hogy magyar, belga és mexikói állampolgár.
– Sokat koncerteztem Mexikóban. Meglepődtem, hogy mindenki ismer. Kiderült, hogy ott nagyon jó munkát végzett az Universal lemezkiadó a lemezeim megjelenése, reklámozása kapcsán, szinte mindegyik rádió naponta játszotta a zenémet. Náluk szokás, hogy egy nagyobb koncert után adnak egy állami kitüntetést. Hat évvel ezelőtt Vera Cruz lovagjává avattak, s azzal jár a tiszteletbeli mexikói állampolgárság. Mexikóban Roberto don Lakatosként ismernek. Már-már kéjesen élvezem, hogy a mexikóvárosi repülőtéren először a belga útlevelemet adom oda, amelyet megfelelő tartással, megvetéssel szoktak lapozgatni. Majd amikor beüti a nevemet a számítógépbe, meglepve felkiált: Don Lakatos?! És rögtön a VIP-átjáró felé invitál....

– Hány hegedűje van?
– Most éppen négy. Van egy nagybátyámtól örökölt Samuel Nemessányi által 1861-ben készített hangszerem, de azt kölcsön adtam egy nagyon tehetséges, Belgiumban zenélő lánynak. Van két nekem készített belga hegedűm, és egy Leonidas Rafaelian által készített hangszerem is, ő most az élő Stradivarius Cremonában. Sajnos édesapám hegedűjét tíz évvel ezelőtt ellopták a brüsszeli lakásunkból. Betörtek hozzánk, és csak azt vitték el, a sok értéket, más hangszereket is mind otthagyták. Biztos vagyok benne, egyszer megtalálom valahol. Vagy egy széfben pihen, vagy valaki játszik rajta. Bárhová megyek a világon a zenekari hegedűsök hangszerét a tekintetemmel ellenőrzöm. És felkészülök a fogadó ország zenéjéből, s azt ráadásként játszom. Ez nagy zenei utazást jelent például a bossa nova, tangó, boleró, sanzon világában.

– Hogyan kapcsol ki?
– Ha igazán ki akarok kapcsolni? Három dobom van, a brüsszeli garázst próbateremmé alakíttattam. Távol vannak a szomszédok. Hát lemegyek oda.