Egyre inkább összébb szorul a világ, mint az ideges gyomor. Van ennek azért előnye is. Például, amikor az online hívás segítségével a helyi újságírókkal a versenyt felvéve, a karosszék kényelméből faggathatja az ember azt a távolba, egészen pontosan Dél-Franciaországba szakadt magyar alkotót, akivel mostanában olyan rangos lapok is foglalkoznak, mint a Paris Match vagy éppen a New York Times International.
De itt óvatosan meg is állnék, mielőtt a jelzőhalmozás bűnébe esnék, mert beszélgetőpartnerem, akit a gyerekek útra indítása után reggeli kávéja közben hívhattam fel, nem rajong a blikkfangos újságírói fordulatokért. Pedig ezekből kijutott mostanában Pörneczi Bálintnak, lapunk egykori fotós munkatársának, a Magyar Nemzet Magazin korábbi képszerkesztőjének – és nem is érdemtelenül.
Michel, sült gesztenye árus
Fotó: Pörneczi Bálint
Mert mi tagadás, akár még a jól bejáratott hollywoodi sémák nyomvonalán is felvázolható a magyar fotográfus szakmai feltámadásának a története. Kiégés az itthoni viszonyok között (rossz úgy minden nap képeket készíteni, hogy az ember tudja, másnap a szemétben végzi a munkája – mondja Bálint erről), új élet és újrakezdés egy olyan országban, ami akkor is idegen marad, ha történetesen az ember felesége odavalósi is. Alkalmi munkák, többek között bárokban vagy éppen újságkihordás vidéken. Majd a ráébredés arra, hogy egy meglehetősen hétköznapi eszköz – az egyre több zsebben ott lapuló okos telefonok valamelyike – is alkalmas lehet a művészi munkára. És végül útjára indul egy olyan portrésorozat, ami később a világ egyik legnépszerűbb képmegosztó oldala szerkesztőinek is szemet szúr.
Julien, operatőr
Fotó: Pörneczi Bálint
Ezt követően hősünk oldalának virtuális követőinek száma hihetetlenül gyors növekedést mutat, és innen már tényleg csak egy ugrás a Párizsi Magyar Intézetben Figurák címmel nemrég megnyílt önálló kiállítás. De mielőtt teljesen átadhattam volna magamat a dramaturgia sodrásának, Pörneczi Bálint józan és nem egyszer nyersen megfogalmazott mondataival árnyalja ennek a történetnek a hátterét és a fordulatait. Például megemlíti, hogy ugyan kebeldagasztó érzésként is felfogható, hogy az embert az Instagramon több mint harmincezren követik – itt jelent meg az áttörést hozó cikk a fotós sajátos portrésorozatáról –, de ő személy szerint több örömét lelte abban, amikor még csak pár százan figyeltek ebben a formában arra, amit csinál. Merthogy azokról neki is esélye volt megtudni némi háttér információt, például azt, hogy miként is bukkantak rá a munkáira.
Pörneczi Bálint
Fotó: Budán Viktor
Ennek a korábbi személyességnek tehát mára búcsút inthetett Pörneczi, ám a munkamódszerében és az általa okostelefonnal felvett portrésorozat koncepciójában a közvetlen viszony továbbra is elsődleges szerepet játszik. A sorozat ötlete akkor pattan ki a fejéből, amikor az ingázás, a közlekedés és úgy általában az élet megszervezésével járó kihívások miatt az okostelefon részévé vált az életének. Egyre több olyan profi fotós munkáival találkozott, akik számára nem degradáló az alkotófolyamatban is használni ezt az eszközt. A magyar fotós már előtte is közzétette a mindennapi élet mozzanatait megörökítő képeit egy mikroblogon, de hamar rájött, hogy nem akar a sokadik olyan felhasználó lenni, aki a napi ebédjét vagy az új frizuráját teszi közszemlére.
A fordulópont azután következett be, hogy Bálint a feleségével és két gyerekével Dél-Franciaországba költözött a fővárosból. Itt kezdetben újságkihordással kereste a kenyerét, a regionális lap példányait szállította ki furgonnal. A munka során ismerkedett meg a nemzetközi lapokat szorgalmazó kollégájával, aki nem csak mesélt a hivatásáról, de ő lett a portrésorozat első alanya. Ezzel meg is lett a koncepció: készüljön egy-egy fotó minden olyan hivatás képviselőjével, akivel valamilyen úton-módon a fotóst összehozza az élet. Legyen az autószerelő vagy bankár. Bálint fotói egyszerre intimek és tárgyilagosak, minta egy elfogulatlan etnográfus gyűjtögetni a kortárs nagyvárosi fauna érdekes és jellemző példányait.
Amikor ezt felvetem, a fotós egyből az egyik legfontosabb példaképét, August Sandert hozza szóba, aki majd száz évig élve, a huszadik század hatvanas éveiig dokumentálta a német társadalom legkülönfélébb szakmáinak és foglakozásainak a képviselőit. Pörneczi Bálint fotóin is tetten érhető ez a tablókészítési, dokumentálási szándék, ugyanakkor sok olyan portréja van, ami az időtlenségével is tüntet, mivel igyekszik úgy elkészíteni a fotókat, hogy azokra ne erőszakolja rá magát a kortárs környezet mondjuk egy reklámfelirat vagy a háttérben terpeszkedő benzinkút részleteivel.
És hogy mit szól a hirtelen megélénkült sikerhez? Örül, ugyanakkor a helyén is kezeli. Ahogy mondja, egyelőre nem lett vastagabb a bankszámlája. Hízelgőnek tarja a médiaérdeklődést is, de van, amire nemet mond, és idegenkedik például a televíziós szerepléssel járó túl széles nyilvánosságtól, pedig ilyen megkeresésre is akad példa mostanában. Szakmai tervek annál jobban foglalkoztatják. Reméli, hogy idővel esetleg könyvbe is rendezheti ezt a sikeres portrésorozatát, miközben már egy új széria tervei forgolódnak az agyában: szakmájukból visszavonult, mondhatni veterán prostituáltakról készítene sorozatot az otthonaikban, akiket egy toulouse-i társadalmi aktivista ismerősén keresztül ismert meg.
De nem kapkod, azt mondja, bár türelmetlen ember, és a sikert nem adják könnyen Franciaországban, a vidéki élet ad mindig annyi tennivalót, amennyi a gondolatai és energiája egy részét leköti.
