Szorosan kötődött, kötődik szülővárosához, Debrecenhez Fátyol Zoltán festőművész, ugyanakkor egyike azoknak a városban dolgozó alkotóknak, akiknek különösen fontos a nyitottság, az, hogy mint legújabb kiállítása címében megfogalmazza, minél tágabb legyen a tekintet mozgástere.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körben Bíró Lajos és Félegyházi László tanítványa volt, később elnyerte a Holló László-, s kétszer is megkapta a Káplár Miklós-díjat, háromszor a Debrecen kultúrájáért ösztöndíjat. 1986 óta a debreceni művésztelepen dolgozik, vezeti a vámospércsi nemzetközi művésztelepet, tanít a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán. Otthonosan mozog a mikepércsi Malom-gát kínálta motívumok között, de munkáin megjelennek egyiptomi motívumok, ókeresztény templomok és zen kolostorok inspirálta részletek is, ahogyan műveinek címe mondja.
Két alkotása Rainer Maria Rilke költészetét idézi meg, a nyolcadik Duinói elégia ama sorait, amelyek szerint „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. Újra rendezzük. S mi is szétesünk.” (Rónay György fordítása), vagy az archaikus Apolló-torzóhoz írt szonettet, amelyben a töredékből épül – épülhet – fel a teljes emberi világ. Az idő és a tér e felmérhetetlen mélységei felől szemlélve kap igazi értelmet a kiállítás címe, A tekintet mozgástere, hiszen ahogyan néhány évvel ezelőtt L. Carducci írta Fátyol műveiről, „e titokzatos és felderíthetetlen mélységű világok krónikákat és legendákat egyesítenek, úgy jelennek meg, mint megcsonkított tudósítások, eltévedt üzenetek, amelyek mégis minden kétséget kizáróan jelzik a bizonyosság útját”.
A megcsonkított tudósítások, eltévedt üzenetek mestere a festészet klasszikus eszközei mellett szívesen építkezik a műbe applikált talált tárgyakból, készít tárgykollázst, installációt. Éppen ezért van az, hogy noha kiválóan hangzó korszakmegjelölések – újmítosz, újbizánc, újkőkor – mentén periodizálják művészetét, az valójában az eszközök, technikák, témák, anyagok sokfélesége ellenére is egységesnek, következetesen épülőnek tekinthető.
Az építkezés legújabb fázisát a kariatidafigurák egyre gyarapodó együttese jellemzi talán a legjobban, amelyek a művész számára egy sajátos egységgé állnak össze, a terhek közös hordozását jelképezik. A derék károk, káriaiak – mert az anatóliai Kár legendás városáról kapták a nevüket e figurák – építették fel a halikarnasszoszi mauzóleumot, az ókori világ hét csodájának egyikét. Mintegy kétezer éven keresztül állta az idő és a történelem próbáját e kiváló épület, amelyet csak a Kr. u. XVI. században romboltak le. A művészet állhatatossága? Alighanem ez az egyik legnyugtalanítóbb, legaktuálisabb kérdés korunk művészének is.
(Fátyol Zoltán: A tekintet mozgástere, Debrecen, Kölcsey Központ, Bényi Árpád Terem, január 11-éig.)
