Nem akarom magam amerikai blueszenésznek hazudni

Ferenczi György a Rackajam új albumáról, a népzenéről, Jimi Hendrixről és a blues hitelességéről.

Nyolc évvel ezelőtt azért hoztuk létre a Rackajam zenekart, hogy ha lehetőségünk adódik rá, gondolkodás nélkül kiutazhassunk Amerikába és felvegyünk egy albumot – idézte fel a kezdeti terveket Ferenczi György. – A zenekarból ketten jártunk már korábban a tengerentúlon, tudtuk, hogy mi vár ránk odakint, és elhatároztuk, hogy ha kapunk öt repülőjegyet, akár fejenként egy szál hangszerrel is nekiindulunk. Ősszel jött egy washingtoni meghívás, mi pedig ezen felbuzdulva egyből Nashville-ig mentünk.

Kint dolgozó zenész barátaikon keresztül sikerült megfelelő stúdiót találni – mesélte a szájharmonika-művész. – Nagyon rövid időre mentünk, így egy A kategóriás, csúcsminőségű stúdiót is megengedhettünk magunknak. Sok helyet megkerestünk, és az egyik stúdióból szinte azonnal válaszoltak a levelünkre.

Mint kiderült, Magyarország volt a kulcs. Korábban ugyanis soha nem dolgoztak kelet-európai zenészekkel, de még az ismeretségi körükben sem hallott senki magyar zenészt játszani. – Nashville a déli fehér blues és a country fellegvára. A mi zenénk számukra unikális. Legalább úgy meglepődtek tőlünk, mint mi tőlük, persze azért a mi állunk mélyebbre esett. YouTube-linkeken meghallgathatták a zenekart, így volt rá fél évük, hogy kitalálják, mihez kezdenek ezzel a zenei világgal. A profizmusukra jellemző, hogy végül szinte egy nap alatt feljátszottuk a teljes albumot – mesélte Ferenczi György.

– Úgy mentünk ki, hogy van egy műsorunk, amit fel akarunk venni, nézzük meg, mi történik. Májustól októberig játszottuk az új dalokat koncerten, hogy összeálljon az anyag. Nálunk minden az utolsó levegővételig meg van koreografálva, és ebbe a rendszerbe kellett beleilleszteni az új szerzeményeket. Végül a legjobb pillanatban tudtuk elővenni a dalokat a felvételkor. Három helyett így egy nap alatt feljátszottuk a teljes anyagot, a harminc perces akusztikus, és a harminc perces elektromos részt.

– Nem azért mentünk Amerikába, hogy karriert építsünk. Nagyon jól működik a zenekar itthon, és Európában is sok helyen megfordultunk már. Így egyikünket sem nyomasztott az érvényesülés, lazák maradtunk, és ettől sikerülhetett minden ilyen jól.

Persze a technikai feltételek is adottak voltak, hiszen a nashville-i szakemberek mindent tudnak erről a műfajról.  Magyarországon kiváló hangmérnökök dolgoznak, vannak, akik könnyedén megközelítik a kinti szintet – fogalmazott a zenekar vezetője. – Keverni is remekül kevernek, hiszen egy magyar szakembernek semmivel sincs rosszabb füle, mint egy amerikainak. A nagy különbséget az utolsó fázis, a mastering jelenti. Az ottani hangmérnököket ugyanis nem korlátozza a kereskedelmi rádiók hangzásvilága.

– Ők szinte csak élő zenében gondolkodnak, aminek még most is hatalmas piaca van arrafelé. Megvannak a saját rádióik, ahol az Európában egyeduralkodó dancehall alapú zenék helyett természetes hangzású muzsikát hallani. Egy akusztikus felvételnek nem szabad úgy szólnia, mint egy elektromosnak. Nálunk a legtöbb zene mintha egy dobozból jönne, kint a dalok hangzása sokkal természetesebb.

S ha ez még nem lenne elég, Ferenczi György és zenekara az egyik legjobb szakemberrel, a négyszeres Grammy-díjas Joe Palmaccióval dolgozhatott együtt. – A stúdió hangmérnöke felhívta Joe-t, hogy jöjjön le, hallgasson meg minket, mert ilyen zenével még úgysem találkozott. Lejött, meghallgatta és mondta, hogy oké, megcsinálom. Korábban az AC/DC-vel, Eric Claptonnal, és az Aerosmithszel is dolgozott már együtt, ehhez képest nekünk egy nevetségesen alacsony összegért elkészítette a felvételeket.

Az utómunkánál a zenekar már ott sem – mesélte Ferenczi György. – Soha nem csináltam még ilyet, mindig az elsőtől az utolsó pillanatig jelen vagyok és felügyelem a munkát, de ezúttal nem akartam beleszólni. Szerettük volna megtudni, hogy ők mit hoznak ki belőlünk, mit hallanak bele a zenénkbe. A keverésre szánt napok így felhőtlen szórakozással teltek a nashville-i éjszakában.

A blues kapcsán a sikerek mellett a műfaj árnyoldalairól is kérdeztem a Rackajam vezetőjét. Földes László Hobo decemberben megjelent Requiem a bluesért című albumán elsiratja a műfajt, amelynek, állítása szerint, itthon végleg leáldozott. Ferenczi György osztja Hobo véleményét.  – Az a probléma, hogy a zenészek már semmit nem akarnak mondani a blueszal. Az öregek között akadnak jó páran, akik a mai napig hitelesen csinálják. A fiatal között akadnak kiváló zenészek, technikailag jobbak, mint az én generációm volt ennyi idősen, de hiányzik a zenéjükből a forradalom, a mondanivaló, a hitelesség. Nálunk ez még megvolt, hiszen mi közvetlenül az öregektől tanulhattunk, velük muzsikáltunk együtt. Póka Egon és Török Ádám azokban az időkben az összes induló zenekart körbevitték az országban. Szinte minden klubban, művelődési házban, koncertteremben felléptünk. Összetartottunk, de minden zenekarnak, minden előadónak megvolt a saját önálló gondolata, a saját ereje.

– Ezt hiányolom a mai fiatal zenészekből. Most reprodukciós, vendéglátós blues szól mindenütt. Ha pedig nincs mondanivaló, hiteltelen az egész, a szoba-bluesra meg nem kíváncsi senki. Nekünk is addig tartott a blueshullám, amíg hitelesen tudtunk újdonságot játszani. Utána kőkemény hét-nyolc év következett, amíg új utakat találtunk.

Időközben persze a világ is megváltozott körülöttünk, az információ manapság sokkal könnyebben hozzáférhető – mutatott rá Ferenczi György. – Nekünk még old school módszerekkel kellett a lemezeket beszerezni, a mostani generációk ezt szabadabban megtehetik. Hála Istennek, hiszen a rendszerváltók ezért a szabadságért is harcoltak, hogy közelebb kerüljünk a Nyugathoz. Persze ez még mindig Kelet-Európa, de erre büszkének kell lennünk. Gazdaságilag talán sosem érjük utol a Nyugatot, de a kultúránk van olyan gazdag, mint az övék, sőt. Az osztrák határtól keletre még találsz tradicionális népzenét. Erre a kultúrára büszkének kell lennünk.

– A népzene olyan hatással volt rám fiatal koromban, mint Jimi Hendrix, vagy az AC/DC – mondta Ferenczi György. – A széki muzsika a mai napig ugyanúgy lángra lobbantja a vérem, mint a Purple Haze. Ezeket az első hallásra nagyon különböző világokat akartam összehozni, hogy valami csak ránk jellemző muzsika jöjjön létre. Nem akarom magam amerikai blues zenésznek hazudni, én itt élek, ezt a zenét játszom.

Nem véletlen, hogy a Rackajam dalaiban rengeteg népzenei elem található. – Van egy szatmári blokkunk, amiért rajong a közönség. Persze nem akarok minden magyart népzene rajongóvá tenni, nem vagyok misszionárius. Egyszerűen csak nagyon szeretem játszani ezt a muzsikát. És bár messze nem vagyunk népzenészek természetesen, rajtunk keresztül mégis sokan felfedezhetik az autentikus muzsikát. Mint ahogy én sem ebben a közegben nőttem fel. Városi srác vagyok, a városban találkoztam a tradicionális kultúrával, aminek a természetessége és az ereje azonban úgy mellbe vágott, hogy egyből beleszerettem.

A január 17-én a Fonóban bemutatandó lemezzel a zenekar egy út végére ért – fogalmazott Ferenczi György. – Kíváncsiak voltunk, hogy a mi népzenével átszőtt, nagyon magyar zenénk, hogyan illeszkedik az amerikai környezetbe, hogyan illik bele az ő felvételi módszereikbe, hiteles végeredményt kapunk-e. A válasz pedig szerencsére az, hogy igen, ami nagyszerű önigazolást jelent zenekar számára.  Ezzel le is zárult egy időszakot az életünkben. Körbeértünk. Meglátjuk, innen merre vezet az utunk tovább.