Nem hazát cserélni, hanem tanulni akart

Magyarként dzsesszt tanít a műfaj leghíresebb intézményében, a Berklee College of Musicban. Gárdony László.

– Ilyen előzmények után milyen volt a beilleszkedés? Miképpen fogadták a tanárok, a diáktársai?
– A legtöbben azt sem tudták, hogy Magyarország hol van. Ha pedig hallottak róla, akkor néhányan nekem szegezték a kérdést: „Are you a communist?” Egyenként kellett meggyőzni az embereket, hogy elfogadjanak és becsüljenek.

– Hogyan került aztán a Berklee oktatói közé?
– Két évig egy másik bostoni iskolában tanítottam. Már volt némi hírem Boston környékén, elég sokat koncerteztem különböző dzsesszzenekarokkal. Egyszer a dékán hallott játszani, és felkért az alapozó tárgyak tanítására. Én azt mondtam, hogy sokkal jobb hasznomat vennék, ha zongorát taníthatnék. Először heti nyolc órát kaptam instruktorként 1987-ben. A ranglétra megmászása után 2006 óta teljes állásban, heti 18 órában tanítok, mint zongoraprofesszor.

– A Berklee etalon, minta, ahová a világ minden részéből pályáznak a növendékek. Mire képezik a jelentkezőket?
– A Berklee mindig is híres volt arról, hogy jó szemük van a bontakozó tehetségek felismerésére. Előadóművészeket, zeneszerzőket, producereket, zenetanárokat képezünk sok más mellett. Bár a kötelező tananyag célja a diákok zeneelméleti és gyakorlati oktatása, erősen fókuszálunk arra, hogy segítsünk kibontakoztatni a tehetségüket. Nekünk, tanároknak átfogó tudással kell rendelkeznünk minden stílusról, ugyanakkor meg kell találnunk a módját, hogy a hallgatók egyéni képességei kibontakozzanak. A Berklee nagy olvasztótégely; olyanfajta zenei világkommunikáció színhelye, ami egyedülálló a világon.

– A sokféleség lehet inspiráló hatású, de fennáll a veszélye annak, hogy a hallgató elvész a rengeteg hatás, információ között.
– A Berklee 4500 fős diákcsapata, kitűnő, sokszínű tanári kara s vendégművészei bizony komoly kihívást jelentenek, de csak így képzelhető el, hogy a legtehetségesebbek olyan kitűnő zenészekké válnak, mint Pat Metheny, Diana Krall és társaik. Nagyon sok régi diákom tart velem kapcsolatot, és – ha híresek lettek, ha nem – mind úgy érzik, hogy a Berklee fantasztikus és meghatározó időszak volt az életükben.

– Magyarországon mégis létezik olyan nézet, hogy a Berklee egy nagy gyár, amely százszámra bocsátja ki a képzett diplomásokat, de kevés igazi egyéniség kerül ki a falai közül. Ebben persze, a dzsesszről lévén szó, az is benne van, hogy amit rendszerbe foglalnak, az elveszítheti a sajátosságát.
– Mi mind tudjuk, hogy művészi karrierben nincs garancia, és nem minden diplomás lesz híres. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem minden diplomás érte el a kreativitásának magas szintjét itteni évei alatt. Innen olyan tehetségek kerültek ki, mint Keith Jarrett, Chick Corea, Joe Zawinul, Branford Marsalis, Roy Hargrove – a modern dzsessz későbbi óriásai. Ma már olyan komoly a felvételi vizsga, hogy gyengébb hallgatók még véletlenül sem kerülhetnek be. A világ minden táján keressük a különlegesen tehetséges diákokat.


– Van vetélytársuk? A dzsesszt több száz egyetemen, főiskolán oktatják Amerikában és a világ számos pontján. Mi adja az intézmény igazi vonzerejét?
– Az, hogy a tehetséggondozás áll a középpontban. Évtizedek óta ez az intézmény ars poeticája. A tanári kar világhírű művészekkel és zenetudós doktorokkal van tele. Itt nagyon aktív zenei élet folyik, jönnek vendégsztárok Bobby McFerrintől kezdve Paul Simonig, játszanak a hallgatókkal, rendszeresek a műhelyfoglalkozások, bemutatók, fórumok. Ha valaki diák a Berkleen, mindennap legalább három kitűnő vendégművész szemináriumai, koncertjei között választhat – ingyen, csak azért, mert Berklee-diák. Itt az egész élet a zenéről szól. És nemcsak a dzsesszről; a populáris zene különböző válfajait is lehet tanulni a blue grasstól az r&b-ig.

– Jó, hogy ezeket említi. Arról, hogy manapság mit nevezünk dzsessznek, komoly viták folynak Európában is. Egyes fesztiválok és klubok szervezői már inkább a kortárs improvizatív zene elnevezést használják. Az amerikai dzsesszt muzeális tárgynak tekintik, amelynek nyelvét ugyan még sokan beszélik, de kevés újat mondanak vele.
– Minden modern amerikai muzsikus egyetért abban, hogy a dzsessz és az amerikai popzene afrikai ritmusalapokra épül. Mindegyik amerikai (nem klasszikus) zenei műfaj zenei szövete, kommunikációs stílusa sokat köszönhet Afrika zenevilágának. Az európai zene hatása ugyanennyire fontos. Mi, modern dzsesszmuzsikusok erősen kötődünk ezekhez az afrikai hagyományokhoz, miközben modern zenét alkotunk, sok más zenei hatást beleszőve a világ minden tájáról.

– Az évtizedek során az afrikai eredetű amerikai dzsessz elterjedt az egész világon, sok helyütt beépült a zenei hagyományokba, amelyekkel kölcsönhatásba került. Ez számtalan dialektust hozott létre, amelyek művelői már nem feltétlenül beszélik a közös nyelvet.
– Ez a kérdés felhoz egy szorosan kapcsolódó témát. Minden kultúrának a nyelv az alapja. Az amerikai angol nyelv ritmusa nagyon közel áll a dzsessz ritmusához. Minél ritmikusabb egy nyelv, annál közvetlenebb, keresetlenebb párbeszédekre ad lehetőséget. Ez nagyon igaz az amerikai angol nyelvre. De persze nemcsak a nyelvvel kommunikálunk. Amerikában az őszinteség a bátor élet jele, és tiszteletet kap. A mindennapokban nyíltak a kapcsolatok, ami sok sikeres és izgalmas együttműködéshez vezet az emberek között. Ezt az országot nem lehet turistaként megismerni, itt az élet az, ami igazán érdekes. Nem tudom, mi történne, ha a bevándorlás egyszer elapadna, de az bizonyos, hogy így óriási energiák mozgatják ezt az országot. Harminc éve, amikor én jöttem, kicsit olyan volt az érkező élete, mintha egy „U” alakú csőbe került volna. Eleinte lefelé mentek a dolgok a kulturális sokk miatt, aztán vagy megtalálta az energiáit, amelyek felemelték, vagy a cső alján maradt. Ez kemény, de gyönyörű próbatétel.

– Ez érzékelhető az amerikai dzsesszmuzsikusok hozzáállásában is. Oldottnak, lazának látszanak, de rendkívül komolyan veszik azt, amit csinálnak, minden idegszálukkal a zenére összpontosítanak. Mintha az életük múlna azon, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.
– A dzsesszzenészek szeretettel tisztelik egymást, mindig pozitívan próbálnak együtt dolgozni. Egy amerikai dzsesszmuzsikus zene iránti elkötelezettsége mély, megingathatatlan élethivatás szintjén áll. Ez az elkötelezettség adja a lazaságot; mert tudod, hogy milyen utat választottál, és tudod, hogy azt az utat járod.

– Napjainkban pezsgés és sokszínűség jellemzi az amerikai dzsesszéletet. New Yorkban 180 olyan hely van, ahol több-kevesebb rendszerességgel dzsesszt lehet hallani. A muzsikusok jóval képzettebbek, mint harminc évvel ezelőtt, bonyolultabb zenéket játszanak, megnőtt a komponálás szerepe, ami olykor mintha a dzsessz egyik alaptulajdonsága, a spontaneitás ellen hatna.
– Egyszer Freddie Hubbarddal, a hard bop stílus vezető trombitásával játszottam. Nem volt próba, semmit nem mondott a számok előtt, még a hangnemet sem árulta el, mindent magunknak kellett kitalálnunk. De éppen ez volt a lényeg; ő így hozta ki a legjobbat a partnereiből. Az ilyen helyzetben csak akkor lehet sikeres egy zenész, ha nyitott, bízik önmagában, és bátor intuícióval koncentrál. Erre a fajta nyitottságra mindig szükség van, akárki a zenekarvezető, akármilyen a szituáció, de sokan elfeledkeznek róla. Ha manapság egy szóló úgy hangzik, mintha „a táskából húzták volna elő”, akkor ezek a kvalitások hiányoznak a zenészből.

– Sikeres amerikai életpályát befutva hogyan tekint vissza harminc évvel ezelőtti önmagára és az akkori magyar dzsesszéletre?
– Abban az időben éreztük, hogy a dzsessz nagyon fontos nekünk és a közönségünknek. Sok keresztútnál számot kellet vetnünk, mennyi áldozatra vagyunk hajlandók azért, hogy dzsesszmuzsikusok lehessünk. De a zene mindig sok örömet adott. Visszatekintve méginkább látom, hogy milyen fontos volt, amit az emberek szabadságérzetéhez, bátorságához, boldogságához adni tudtunk. Jellempróbáló idők voltak azok nekünk zenészeknek, és mindenkinek. A nehézségek ellenére elköteleztük magunkat, hogy pozitívan kiadjuk a zenét magunkból. Soha nem felejtem el a szeretetet és a megbecsülést, amit a közönségtől kaptunk ezért. A mai szabad Magyarországon már sok minden más megadhatja a szabadság érzését, de akkor a magyar dzsessz – és néhány kitűnő magyar rockzenekar – volt talán a leghathatósabb ellenszer a reménytelenség ellen.

– Magyarként amerikai lett, neve végéről a kimondhatóság kedvéért lehagyta az „i” betűt, feleségével gyakran angolra vált. Van kapcsolatuk az itteni magyarokkal?
– Természetesen sok barátunk van a bostoni magyarok között, de nem vagyunk nagyon aktívak a rendezvényekben. Minket nem annyira érdekel a focizás (zongorista ne focizzon), a táncház (két balláb), vagy a disznótoros vacsora (elszoktunk a magyar koszttól). Viszont a tiszteletbeli konzul, dr. Garai Gábor és a massachusettsi Magyar Egyesület vezetője, dr. Virga Ágnes jó barátaink, és rendszeresen meghívnak bennünket az egyesület fogadásaira. Így találkoztunk tavaly Áder János köztársasági elnökkel és feleségével. Két megemlékezésen fel is léptem: először az 1848/49-es forradalom 150. évfordulóján, amire egy darabot is komponáltam, majd az 1956-os forradalom 50. évfordulóján rendezett ünnepségen vállaltam közreműködést.