The Raveonettes: a paradox őrület nagymesterei

Cukorkát adnak, miközben méreggel etetnek. Ez a The Raveonettes. Beteg gitártémák és kemény szövegek. Interjú.

Noha, mint bevallották, alkotni, zenét írni sokkal jobban szeretnek, mint előadni, koncertezni, a The Raveonettes tűéles és már-már lemezminőségű koncerttel örvendeztette meg minapi fellépésén a budapesti közönséget. Ritka dolog ez, tavalyi élményeim között kutatva ugyanezt egyedül csak a skót Biffy Clyro tudta hozni a Pannónia Fesztiválon.

Sune Rose Wagner és Sharin Foo ezúttal legújabb, tavaly debütált és a mi top tízes listánkon is szereplő Pe’ahi lemezzel érkezett Prágából. Az albumot, amely nekik sorban a hetedik, a szörfös életérzésre hangolták a már Los Angelesben lakó dán zenészek, a címe is egy híres hawaii hullámlovashelyet jelöl.

– A munkamódszerünk mindig azonos, én írom a zenéket, amiket elküldök Sharinnak, ő meg elmondja, melyek azok, amik tetszenek neki – vezet be az alkotómunka kulisszái mögé Sune. Mint mondja, a legújabb korongnál minden lejött, amit szerettek volna, minden összeállt. Korábban olykor idő kellett, mire kiötölték, mi is legyen, milyen zenék menjenek az alapok, szöveg alá, ám ahogy Sune fogalmaz, a Pe’ahi sima ügy volt. A számokon négy hónapot dolgoztak intenzíven, napi tíz órában.

A nyitódal, az Endless Sleeper első akkordjai a The Doors Break On Through (To the Other Side) című számának dob- és gitárhangzását idézik. Érdekelt, hogy ha már LA és szörfös miliő, akkor miért épp ezzel az amúgy zseniális nótával indítanak, miért nem mondjuk a hullámlovaglásról és Kaliforniáról sokaknak inkább beugró The Beach Boysszal. Sharin szerint mindössze azért, mert Jim Morrisonék zenéje sokkal lázadóbb, sokkal forradalmibb, mint mondjuk a The Beach Boys, „egyúttal közelebb áll az utcai művészethez is, amihez meg a mi zenénk”.

A formáció zenei világában – mint amolyan fény-árnyék játék – mindig a gitárzene küzd az elektronikával, feszes egyensúlyban, olykor egyik vagy másik felülkerekedik, de az arányok sose tolódnak el egyik irányba sem. Ehhez kell egyfajta kombinatív készség, de érdekelt, miként tartható ez az összhang. „Képzelőerő kérdése. Mármint sokszor fejben rakja össze az ember, de persze ez sem működik mindig, olykor változtatni kell ezeken, és így megnézni a végeredményt, nálam ez tud hatékony lenni” – mondja Sune.

Ami azonban még ennél is érdekesebb, az az a brutális kontraszt, ami igen gyakran előjön a számaikat hallgatva: adott egy igen kedves, picit ritmusos kis mosolyzene, amihez olyan brutális szöveget párosítanak, mintha egy fejszével homlokon vernék a hallgatót. Mikor mondjuk a muzsika szerint mosolyogva tingli-tanglizna az ember, közben alá meg azt rakják be refrénnek: Boys who rape should all be destroyed (Az erőszakoló srácokat mind el kell pusztítani), és az egész szám a nemi erőszak traumájáról szól.

A The Raveonettes valahogy nagyon ért ehhez. Ahogy kérdésemre Sune megfogalmazza: egyfajta csábítás ez, illetve kis csalás; olyan, mintha cukorkát adnál, miközben méreggel eteted őket. Szerinte mindig ilyesmiben, ilyen kontrasztban gondolkodtak, dolgoztak Sharinnal. Ez egyfajta mezsgye, kitaposott ösvény: megvannak az ellentétek, ezek „küzdenek” egymással – véli Sune. Mint mondják, ez nem tudatos, nem gondolkodtak ezen, a dolgok csak így jönnek. Majd gyorsan rávágják: de ha gondolod, kiadunk neked egy teljesen instrumentális, szöveg nélküli anyagot. Haha, kösz, ez így jó, jót nevetnek.

Az amúgy sem túl szószátyár Sune, ha választhatna, egyértelműen alkotó, semmint előadó. Mint mondja, fura koncertezni egy alkotóművésznek, főleg, hogy a színpadon bizonyos szempontból színésznek kell lenned. Persze azzal tisztában van, hogy nem tehetik meg, hogy ne koncertezzenek.

Közben a billentyűkön pötyögtető, gitározó és vokálozó Sune teljesen fellelkesül, mikor arról kérdezem, támogatja, netán ellenzik a zeneletöltéseket. „Százszázalékosan támogatom! Az alkotás szeretete mellett, ha nem lett volna anno a Napster (az egyik első, 1999-ben induló digitális zenefájlokat, különösen mp3 formátumokat egymás között megosztó internetes oldal), sose alapítok zenekart. Napster nélkül nem hallok például olyan, oda feltöltött zenéket, amelyeket eredetileg mondjuk pár száz példányban jelentettek meg az 1950-es években. Ez engem nagyon inspirált” – magyarázza felélénkülve Sune.

De vajon mit hallgatnak épp a mostani turnén? „Ó, sok filmzenét, klasszikus muzsikát, rengeteg hiphopot, de hallgatok most épp például Lana del Reyt vagy a San Franciscó-i Weekend zenekar új albumát” – szedi össze friss számlistáját Sune. Sharin ezzel szemben a turné alatt semmilyen zenét sem hoz magával. Mint mondja, épp Fleetwood Mac-et hagyott otthon a lejátszóban; fellépések alatt inkább meditál, olvas és filmet néz.