– Az egyik könyvtári kötetében dedikációt találtam, az Olvasónak ajánlotta szeretettel. Gyakran csinál ilyet?
– Ha könyvtárnak adok könyvet, mindig beleírok. Megszólítva érezheti magát az olvasó, s így talán kevésbé gépies, személytelen az egész. Nagyon sok rendhagyó irodalomórát tartottam az elmúlt pár évben, nincs olyan régió, ahová ne hívtak volna dedikálásra, közönségtalálkozóra. Van olyan középiskola, ahová kilencedjére megyek vissza, legutóbb a holokausztról beszélgettem velük. Ilyenkor mindig viszek könyvet a könyvtárnak; elég szűkösek a lehetőségeik, és mindenki örül, ha gyarapszik az állomány. Mára törzsközönségem alakult ki szerte az országban, és külön öröm, hogy igen sok fiatal jár el az estjeimre. A munkáimat mélyebben ismerő irodalomtörténész barátaim szerint ez annak is köszönhető, hogy nem csak a vájtfülűek tudják befogadni a dolgaimat. Tény, hogy nem a szakmának írok, az a fajta régivágású kétkezi költő vagyok, akinek még fontos a közönsége. Az a későmodernnek címkézett, magyar gondolati és költészeti hagyományokba erősen beágyazódott, ugyanakkor nemzetközi hatásokat elegyítő líra, amit én is művelek, az utóbbi időben egyre nagyobb kritikai figyelmet kap. És ez jó. Minden alkotónak kellenek a visszajelzések. Kell a megerősítés, hogy az út, amit választott, vezet valahová.
– Egyes elemzői a nyugatosokkal való kapcsolatát hangsúlyozzák.
– Első látásra nem is véletlenül. Vas István személye, és főként gondolkodásmódja, az a magatartás, amit képviselt, meghatározta indulásomat. Sokszor eszembe jut, vajon másként alakult volna-e a pályám, ha ő állítja össze verseim első válogatott gyűjteményét, ahogy utolsó levelében felvetette. De aztán váratlanul elvitte őt a tél, és a rendszerváltással új értelmet nyertek a tervek és célok. Az a baj, hogy a saját költészetemről sokkal kevesebbet tudok, mint magáról a költészetről. Formálom a verset, az is formál engem. Elbíbelődünk egymással. Ha nem vigyázok, még valami jó is kisülhet belőle. Most is készülget valami, de nem tudnám megmondani, hová fut ki. A munka első elkészült részét Borbély Szilárdnak mutattam meg élete utolsó hónapjaiban. Elég szörnyű ezt így kimondani, borzongok is tőle. Ő mondta, hogy mindenképp folytassam, bármilyen irányt vesz, és hogy szerinte egyetlen és egész könyv-vers lesz belőle. Úgy tűnik, igaza volt. Mint sok másban is. Az ilyen veszteségeket a legnehezebb feldolgozni, ha egyáltalán. A könyvet, ha meg tudom írni, az ő emlékének ajánlom majd, és nem csak azért, mert ő volt az első olvasója. Néhány részlet éppen mostanában jelenik meg itt-ott folyóiratokban. Nagyon várom a reakciókat. Sötétebb, mint amit tőlem megszoktak az olvasók. Az első rész is ilyen volt, de Szilárd elszakadása után még inkább elment ebbe az irányba.
– Nemrég jött haza Tajvanról, egy buddhista szerzetesi központból. Hogyan került oda?
– Létezik egy Költők Világkongresszusa, leánykori nevén World Congress of Poets nevű szervezet, 1967-ben alapították Ázsiában, ma 1500 költő tagja van öt kontinensről. Pár éve az egyik alelnöküknek választottak, ami rendes tőlük. 2009-ben Budapest volt az éves kongresszus színhelye, és hívásomra eljött a tajvani írószövetség elnöke, Yu-Hsi úr is, aki azóta szerzetes lett, a bátyja által alapított központot irányítja. Összebarátkoztunk, meghívott kurátornak egy általa alapított irodalmi szerveződésbe, amely jelentős díjat adományoz, így kapott például Václav Havel és a szlovák Milan Rúfus. Tajvanon most hatodszor jártam. Vallás és költészet témakörben folyt egy nemzetközi tanácskozás japán, mongol, francia, cseh résztvevőkkel, magam egy angol nyelvű előadással készültem a szakrális idő és a költészet összefüggéseiről.
– Nem csak Tajvanon látják szívesen, számos más országba is hívják, és sok fordítás készült a műveiből. Minek köszönheti a nemzetközi kapcsolatrendszerét?
– Különböző minőségű kapcsolatok ezek. A columbiai Medellin költészeti fesztiválja például a világ egyik legismertebb ilyen eseménye lassan három évtizede. Rangot jelent, ha meghívják az embert. Miként felemelő érzés volt a perui Limában és a spanyolországi Trujillóban, illetve az ecuadori Quayaquilben felolvasni novemberben. De a két dél-amerikai út között például Rodoszon vettem részt a svéd Királyi Akadémia által szervezett konferencián „A kifejezés szabadságáról”. És több külföldi egyetemen tartottam órákat, előadásokat. Az egyik meghívás hozza a másikat. Nincs benne semmi ördöngösség, csak megfelelő szintű nyelvtudás kell hozzá, állandó szellemi készenlét és felkészültség. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az elmúlt időszakban nem volt olyan év, amikor ne jelent volna meg legalább egy könyvem idegen nyelven. És készül verseim norvég, szlovák és moldáviai megjelenése, valamint egy újabb spanyol nyelvű kötetem, de ezúttal nem az USA-ban, mint korábban, hanem Spanyolországban. Egy kis egzotikum: elkészült afrikai wolof és mandinka nyelveken verseim fordítása, de az ebolajárvány miatt egyelőre sajnos esélytelen a megjelenés. Talán ezek miatt ragasztották rám a nem mindig hízelgő „utazó nagykövet” címkét.
– Az irodalom kategória három jelöltje közül 2014-ben végül ön kapta a Prima Primissima díjat. A zsűri bizonyos fórumokon kritikákat kapott a döntésért. Mit szólt ehhez?
– Hihetetlenül megtisztelő volt már maga a jelölés is. Tudomásom szerint a szakmai szervezetek által javasolt majd\' száz író közül menet közben egy szakmai zsűri végezte a névsor szűkítését. Az első nyilatkozatokban is elmondtam, hogy az első három író közé bekerülni, ráadásul két ilyen megkérdőjelezhetetlenül jelentős, teljes életművel rendelkező alkotó közé, felér egy győzelemmel. Ezt ma is így gondolom, ugyanakkor nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene, amiért én lettem a befutó. Ez nem irodalmi díj, hanem egy igen magas presztízsű, szakmai kategóriákba tömörített társadalmi elismerés. Nem műveket és ízléseket versenyeztet egymással, hanem a jelöltséggel már azonos szintre emelt szakmai minőség mellett az egyes személyiségek társadalmi jelenlétét, ismertségét és hatását veti latba. Nagyon boldog és büszke vagyok, és ebben megerősített a különböző csatornákon, a Facebook-bejegyzésektől, a telefonhívásokon és SMS-eken át a dísztáviratokig, hozzám beérkező mintegy ezerkétszáz őszintén gratuláló és a teljesítményemet elismerő üzenet. De aki ringbe száll, számoljon azzal is, hogy ütéseket mérnek rá. Volt, aki a zsűrit, tehát magát az odaítélés rendszerét bírálta, és volt, aki engem. Jó néhányan úgy, hogy nem is olvastak tőlem semmit, és még kérkedtek is ezzel, ami őket és a megszólalásukat minősíti. A fanyalgás, az ekézés, az előre kódolható negatív reakciók különben is ugyanúgy hozzátartoznak a kulturális élethez, mint a hajnalhoz a kakaskukorékolás. Nem Magyarországon lennénk, ha ez másképp lett volna. És bevallom, gyanakodtam volna, hogy mit rontottam el, ha mindenki tetszéssel fogadja elismerésemet. Így vagyok bekötve, de gyanítom, hogy nem én egyedül ebben az országban. Megélhetési kultúrában élünk, sokaknak egzisztenciális kérdés, hogy megkapnak-e egy díjat, ösztöndíjat, pályázati támogatást. Többek közt ez az oka a nem tegnap kezdődött díjháborúnak, amit tovább súlyosbít a hazai művészeti-irodalmi valóság kétségbeejtő politikai és ideológiai kettészakadtsága, ami szinte lehetetlenné teszi a higgadt érvelést, az érdekszférák és szekértáborok fölébe helyezkedő objektivitásra törekvő véleményt, és lehetetlenné teszi a valódi szakmai érdekérvényesítést, ami hosszú távon javítana az irodalom és a kultúra helyzetén.
– Hogy lehetne javítana rajta?
– Más művészeti ágakhoz képest az irodalom még mindig szűk anyagi forrásokkal rendelkezik. Ezt mindenképpen növelni kellene, annak ellenére, hogy a kulturális kormányzat időnként tesz lépéseket, és mutat némi odafigyelést. De most ne menjünk részletekbe. Megszűnt vagy minimális az irodalom médiajelenléte is, márpedig a mai időkben médiahátszél nélkül egyik művészeti ág sem képes eltartani, eladni magát. Régi álmom egy kulturális televízió, de ahogy elnézem, ez inkább csak vízió marad. Nincs egy központi intézmény az országban, egyfajta Irodalom Háza, ahol a különféle szakmai szervezetek fizikailag is együtt léphetnek fel érdekeik érvényesítéséért, és a literatúra népszerűsítéséért. Kis körök léteznek és találkoznak időről időre, egymástól elszigetelten, a maguk kis mikrovilágában, amit persze az egyetlen fontosnak és hitelesnek kiáltanak ki, a saját hatásukat is gyengítve ezzel. Az írók pedig vagy írnak, vagy aláírnak, és ezzel próbálják legitimálni egyre nehezebben piacosítható és egyre körülményesebb létezésüket. És ha valaki netán tenni akarna ez ellen, és ennek hangot is ad, hát az megnézheti magát...
– Hogy viszonyulnak ehhez a helyzethez pályakezdő fiatalok, akikkel foglalkozik?
– Megdöbbenve kérdezik tőlem időnként, hogy ez a népi-urbánus cécó tényleg létezik-e, vagy csak egy mesterségesen gerjesztett probléma. Ilyenkor hiába próbálkozom történeti érvekkel, őket csak az érdekli, ami a jelenből kihat az ő életükre, pályakezdésükre. És igazuk is van. Sajnos érzékelhetően kisebb a rajzás a legfiatalabbaknál, mint volt az előző évtizedekben. A pályától leginkább az egzisztenciális gondok riasztják el őket. Az irodalomból nem lehet megélni. Sok kiadó és folyóirat hónapról hónapra él. Egzisztál, azután exitál. Nincsenek szerkesztői státuszok, nincs elég kulturális műsor vagy más olyan munkahely, amelyek mellett még lehet írni. Nem tudnak a fiatalok a pályán megragadni. A Parnasszus folyóiratban, és a Parnasszus Könyvek-sorozat újabb köteteivel is ezért próbálok fórumot biztosítani, akinek lehet. A Magyar Írószövetségbe és a Szépírók Társaságába ugyancsak sok fiatalt ajánlok, egyszerűen azért, mert hozzám fordulnak. De a képzés sem elhanyagolható: lassan egy évtizede tanítok kreatív írást. Három csoportom van, nekik minden évben rendezek egy nyári tábort, ahol írókkal találkozhatnak. Ősztől pedig a tervek szerint a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán indul egy két féléves írásművészeti tanszak a vezetésemmel, ahol a szépírás mellett esszé- és kritikaírást, film- és színházi dramaturgiát, forgatókönyvírást, valamint reklámszöveg- és politikai beszédírói kurzust szervezünk. Teszem a dolgomat, aztán majd meglátjuk, mindez mire lesz elég.
