Mert kétség sem fér hozzá: a Vatikáni Múzeum látogatóinak fő célja Michelangelo remeklésének a megtekintése: a múzeumi útvonalak is így vannak tervezve. A kilométeres sor már reggel a vatikáni falak mellett tekergőzik, sűrűbb napokon egészen az Újjászerveződés teréig, a Piazza del Risorgimentóig. Odabenn is nagy a nyüzsgés, s akit ez zavar, az néha arra gondol, inkább egy nyitás előtti exkluzív tárlatvezetésre kellett volna befizetnie.
Részben a csendesebb barangolás élményével ajándékozza meg nézőit Marco Pianigiani hetvenperces dokumentumfilmje, amelyet az Uránia mozi tűzött műsorára, és több vidéki városban is látható. A film ugyan nem vezet el olyan, a nagyközönség elől elzárt – s csak a reggeli nyitás előtti, külön programokon látható – helyekre, mint mondjuk a Fra Angelico freskójával díszített Miklós-kápolna, s azt sem lehet állítani, hogy minden fontos művet megmutat – e múzeum megismerése gazdagsága okán valójában életcél lehet –, ám amit elsőre, vagy mindenképp látni kell, azt megmutatja. Ráadásul tárlatvezetőnek a Vatikáni Múzeum igazgatóját, Antonio Paolucci professzort kapja a néző, amit – túl a virtualitáson – egy exkluzív program résztvevője sem mondhat el magáról.
A film az első hangsúlyt természetesen a rodoszi Hagészandrosz, Athénodórosz és Polüdórosz művére, a Laokoón-szoborcsoportra helyezi, amit 1506-ban találták meg Rómában Néró palotájának romjai között, s e művel alapította meg II. Gyula pápa a vatikáni gyűjteményt. Ez az a remekmű, amely Michelangelo művészetére nagyban hatott, pedig ekkor már huszonéves „sihederként" megfaragta a Dávidot és a Pietát is – Mária arcvonásaiban saját édesanyját megörökítve.
Az ókornál maradva: Pianigiani filmje elidőzik a Belvedere-torzónál vagy Augustus Prima Portájánál – a császár legismertebb, egytonnás szobránál –, s a művészettörténeti szakirodalomnak megfelelően párhuzamba állítja Michelangelo és Raffaello művészi „vetélkedését" – utóbbi komolyságában e sorok írója erősen kételkedik, hisz mindkét művészóriás bővelkedett az alkotói megbízásokban, Michelangelo többet be sem tudott fejezni. A film fő témája a múzeum fő látványosságai után adja magát: Michelangelo és Raffaello.Utólag – e film láttán − kézenfekvőnek tűnik, a Vatikáni Múzeumról szóló könyvek mégsem hívják fel úgy a figyelmet arra a párhuzamra, amely a különböző korok Pietà-ábrázolásainál érdemes szemügyre venni: legfőképp Michelangelo szobra, Caravaggio Sírbatétele és Van Gogh Ismeretlen Pietája közötti párhuzam a szembetűnő.
A film megmutatja Chagall és Dalí e tematikájú művét is, ezzel kárpótolva a múzeum sok látogatójának mulasztását: a VI. Pál pápa által 1973-ban alapított Modern egyházi gyűjtemények a többség csak átrohan, pedig megér ez is egy külön misét. VI. Pál a kortárs képzőművészet lelkes támogatója volt, a művészeket ő nevezte híres levelében a szépség alkotómestereinek.
Pazar film, pazar színekkel: nosztalgiázóknak, Rómával ismerkedőknek, művészetszeretőknek egyaránt ajánlott. Egyetlen hibája, hogy a Goethe-idézetekben is bővelkedő, nagyon szép narráció nem szinkronizált.
(Vatikáni múzeum, színes, feliratos, olasz dokumentumfilm, 70 perc, 2014. Rendező: Marco Pianigiani. Forgalmazó: Pannonia Entertainment)
