Vígeposz a Nemzetiben, beszakadt oldalú kemencével

Petőfi Sándor színműve csupán a költő halála után tett szert igazi népszerűségre.

Petőfi Sándor, a „természeti költő\" örök időkre benne él a magyar tájban – juthat eszébe a nézőnek első blikkre a gondolat a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán, A helység kalapácsa kezdő képét figyelve. A színen hatalmas plakát, rajta melankolikus hangulatú erdő; a fák ágain átdereng a napfény. Innen tör ki maga a költő (Rácz József) ismert fekete öltözékében, jellegzetes Petőfi-gallérral, a francia forradalmat idéző vörös sállal.

Magyarázhatja az összefüggést az is, hogy a vígeposz, illetve Petőfi első korszakának ismert ars poeticája, A helység kalapácsát ért bírálatokra válaszként születő A természet vadvirága 1844-ben keletkezett. A kemény debreceni telet követően, a Pesti Divatlap szerkesztőjeként, első verseskötetét összeállítva 1844 augusztusában vágott bele a költő, októberben már meg is jelent. A kötet borítóján – a rajz eredetijét állítólag maga a szerző készítette – beszakadt oldalú kemence, feldőlt asztal, az előtérben a kántort hajánál fogva ráncigáló, seprűvel a kezében hadakozó feleség, amazontermészetű Márta.

Ugyanez az atmoszféra köszön vissza a Nemzeti színpadán. A díszlet és a jelmez autentikus, találó, pontos, apró részletekig kidolgozott. Lényege az érzékeltetés, s az azzal párban járó asszociáció:az első énekbeli templombelső falára hulló jellegzetes fény, az ajtó vastag falakat, illatokat, úrasztalt, zsoltárszöveggel díszített terítőket idéz fel a nézőben, hogy aztán a hangulat gyors fordulattal változzon át kocsmaira. (Díszlet: Székely László, jelmez: Pilinyi Mária.)

A beszélő nevekhez igazított elrajzolt alakok tűnnek fel a hamis nótákkal kibélelt kocsmai közegben. Schnell Ádám Harangláb-figurája az 1965-ös filmváltozatban ugyanezt a szerepet játszó Major Tamás alakítására emlékeztető. Blaskó Péter mint széles tenyerű Fejenagy vörösben játszó hajával félelmetes jelenség, érezhetően elméje helyén is izomköteg található. Csurka László mint bíró a maga nemében tökéletes, akár Szarvas József a Lágyszívű kántor szerepében. Mozgása, hanghordozása, még a legapróbb gesztusa is jó példája a kiváló szerepépítésnek. A  Szemérmetes Erzsókot alakító Ráckevei Anna játéka helyenként erőtlennek hat.

Az előadás minden erénye mellett a meglévőnél jóval több geget, ötletet elbírt volna. A hőskölteménynek végig kísérője a szerző alakmása: a záróképben a tájba visszalépve tűnik el.

(Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Nemzeti Színház. Rendező: Kincses Elemér.)