De nem lehet szó nélkül elmenni a film mellett, mert nem lehetett az alapjául szolgáló könyv mellett sem. Hiszen egy olyan szociológiailag zavarba ejtő jelenségről van szó, amit nagyjából a korábbi Harry Potter-jelenséghez lehetne hasonlítani. Csakhogy míg a varázslótanoncról szóló – és nem mellesleg elég jó színvonalon megírt – könyvek a Halloween-ipart és az oxfordi egyetemi jelentkezéseket pörgette fel, E. L. James limonádéja a köteleket és ragtapaszokat forgalmazó barkácsboltok és a szado-mazo kiegészítők forgalmát lendítette fel.
Nincs hely az okok boncolgatására, de a tömeghisztéria okán arra biztosan lehetett számítani, hogy a középkorú hölgyek pulzusszámát szaporító szennyirodalom egy idő után a filmvászonra eszi magát. Nyilván filmkritikusok ezrei akasztották volna szögre az epébe mártogatott billentyűzetüket, ha kiderült volna: jó film is készíthető a silány alapanyagból. A szakma jövője iránt érdeklődők megnyugtatására sietve közlöm: nem így történt.
A szürke ötven árnyalata ugyanis ostoba, üres és sekélyes film. Olyan, mintha egy rendező Frankenstein keze nyomán a ZS kategóriás, olcsó zsánereket egybevarrták volna a My fair lady halvány utánzatával és a de Sade márki munkássága nyomán kivirágzó romlott esztétika rossz másolatában megforgatva átadták volna valamelyik dél-amerikai szappanopera dramaturgjának, hogy dolgozza meg alaposan a szövegkönyvet.
A gazdag és jó külsejű fiatal vállalkozó hálójába belekerülő, és a szadista játékok pajkos partnerévé avanzsáló tündéri bölcsészlány története ugyanis olyannyira banális, és olyannyira nem mutat önmagán túl semmire, hogy még az intellektuális szitokszóvá romlott posztmodern jelzőt is sajnáljuk tőle. Persze felfoghatjuk úgy, mint viszonylag ízléses köntösbe csomagolt oktatófilmet a kétes szexuális hobbik iránt rajongóknak, de akkor az is jobb lett volna, ha valamelyik természetfilmes narrátor brummogja a képsorok alá, hogy milyen szempontok szerint érdemes perverz játékszobát berendeznünk, lehetőleg a feng-shuival is összhangban.
A legnagyobb baj a filmmel a tét nélküliség: a dramaturgia lapossága egyszerűen nem engedi, hogy a vérbőnek szánt jelenetek komoly hatást váltsanak ki, az így megmaradó, minden művészi innovációt nélkülöző erotika a netes ingyenpornó korában pedig meglehetősen vérszegény és önismétlő helykitöltő elemnek bizonyul. Ahogy az Alkony-filmek a vámpír zsánert, úgy semmizi ki a többek között a Keserű mézzel és az Utolsó tangó Párizsbannal fémjelezhető, majd a Nimfomániással ismét magáról hírt adó okos felnőtt film hagyományát ez a bénázás.
(A szürke ötven árnyalata. Színes, magyarul beszélő, amerikai romantikus dráma, 125 perc, 2015. Rendező: Sam Taylor-Johnson. Forgalmazó: UIP-Duna Film)
