– A megtörtént eseményeken alapuló története erősen reflektál napjaink társadalmára, és ezzel nem csupán az olasz társadalomra gondolok.
– Örömmel tapasztalom, hogy az európai filmek mindinkább a jelennel, a mai történésekkel és napjaink társadalmával foglalkoznak. Én már a korábbi filmjeimben is hasonló témákat feszegettem, bár azok inkább vígjátékok voltak, az Esélylesők viszont drámai, ami talán abból következik, hogy a helyzet napjainkban drámaibb, a válság komoly. Számomra a legérdekesebb az volt a háttér megismerésében, hogy a tőzsde már rég nem arról szól, amiről Martin Scorsese egyébként remek, A Wall Street farkasa című filmje, hogy egy termékre felteszi az ember a szerencséjét. Sokkal inkább szól azokról a hedge fundokról és befektetési alapokról, amelyekkel a bukásra
játszanak és alapoznak, és ahol adósságokat adnak-vesznek. Legfőbb szándékunk az volt, hogy kapcsolódjunk ezekhez a kapzsiságról, konfliktusokról szóló személyes, intim kérdésekhez, beszéljünk a fiatalok kétségbeesett erőfeszítéseiről, amint rossz végzet után mennek ahelyett, hogy követnék a társadalom vagy a szülők elvárásait.
– Az Esélylesők három nézőpontból meséli el ugyanazt a történetet, ami önmagában nem újdonság, de a filmnek ez az egyik nagy érdeme, és segíti a sztori váratlan fordulatait. Kezdetektől fogva nyilvánvaló volt ez az elbeszélésmód önnek?
– Érdekes, hogy az eredeti bestseller történetmesélése lineáris volt, és csak az adaptáláskor formáltuk több nézőpontossá Stephen Amidon regényét, ha úgy tetszik, afféle A vihar kapujában stílusúvá, hogy megidézzem a nagy mestert, Akira Kuroszavát. Ennek egyébként prózai oka volt: a regény csodálatos, de olyan hatalmas háttéranyaga volt, hogy abból leginkább egy 12 részes HBO-sorozatot lehetett volna készíteni. Másrészről a történet igaz-hamis állításai voltak számomra a legizgalmasabbak, és ezt a thrillert szerettem volna jobban kiemelni, megmutatva a karakterek tévedéseit, titkait és hibáit.
– Az Esélylesők kivételes színészi teljesítményeit számos díjjal ismerték el, de közülük is kiemelkedik Valeria Bruni Tedeschi alakítása, aki Nicolas Sarkozy volt francia elnök feleségének, Carla Bruninak a nővére. Őt mások mellett még az amerikai Tribeca fesztiválon is díjazták.
– Rendezőnek sem utolsó, immár három filmet készített, de színésznőként egyszerre képes törékenységet és egy kiváltságos felső-középosztálybeli személyt ábrázolni. Számomra a színészvezetéskor a legnagyobb kihívás a különböző tónusok megmutatása volt, és ebben valamennyi színészben remek partnerre találtam.
– A film nemzetközi sikerei mellett otthon végrehajtotta azt a páratlan bravúrt, hogy A nagy szépség előtt lett az elmúlt évben a legjobb olasz film.
– Jó, de az az igazság, hogy megosztoztunk a díjakon Paolo Sorrentinóval: A nagy szépség kilenc díjat nyert, az Esélylesők hetet, igaz, közte mi kaptuk a legjobb film díját, de Sorrentino lett a legjobb rendező. Az Olasz Filmakadémia tagjai biztos úgy gondolták, Paolo már megkapta az Oscar-díjat, így adjuk a legjobb filmnek járó Donatellót inkább Virzinek. Amennyire tudom, egyébként már több mint 45 országban forgalmazták a filmet, ami aláhúzza az univerzális üzenetét. Sőt, már tervezik a film amerikai remake-jét is, amelynek a rendezését is felajánlották nekem, de azt válaszoltam, nem érdekel, mert már megrendeztem egyszer ezt a filmet. Tudom, hogy szoktak ilyet vállalni a filmesek, például Michael Haneke is megrendezte Európában, majd Amerikában is a Funny Gamest, de engem untatna ez a feladat, ugyanazt csinálni még egyszer. Viszont találkoztam az amerikai gyártóval és a leendő rendezővel is, akinek a nevét nem mondhatom meg, de kiváló filmesről van szó.
– Örömmel tapasztalom, hogy az európai filmek mindinkább a jelennel, a mai történésekkel és napjaink társadalmával foglalkoznak. Én már a korábbi filmjeimben is hasonló témákat feszegettem, bár azok inkább vígjátékok voltak, az Esélylesők viszont drámai, ami talán abból következik, hogy a helyzet napjainkban drámaibb, a válság komoly. Számomra a legérdekesebb az volt a háttér megismerésében, hogy a tőzsde már rég nem arról szól, amiről Martin Scorsese egyébként remek, A Wall Street farkasa című filmje, hogy egy termékre felteszi az ember a szerencséjét. Sokkal inkább szól azokról a hedge fundokról és befektetési alapokról, amelyekkel a bukásra
| Fotó: Europress/AFP |
– Az Esélylesők három nézőpontból meséli el ugyanazt a történetet, ami önmagában nem újdonság, de a filmnek ez az egyik nagy érdeme, és segíti a sztori váratlan fordulatait. Kezdetektől fogva nyilvánvaló volt ez az elbeszélésmód önnek?
– Érdekes, hogy az eredeti bestseller történetmesélése lineáris volt, és csak az adaptáláskor formáltuk több nézőpontossá Stephen Amidon regényét, ha úgy tetszik, afféle A vihar kapujában stílusúvá, hogy megidézzem a nagy mestert, Akira Kuroszavát. Ennek egyébként prózai oka volt: a regény csodálatos, de olyan hatalmas háttéranyaga volt, hogy abból leginkább egy 12 részes HBO-sorozatot lehetett volna készíteni. Másrészről a történet igaz-hamis állításai voltak számomra a legizgalmasabbak, és ezt a thrillert szerettem volna jobban kiemelni, megmutatva a karakterek tévedéseit, titkait és hibáit.
– Az Esélylesők kivételes színészi teljesítményeit számos díjjal ismerték el, de közülük is kiemelkedik Valeria Bruni Tedeschi alakítása, aki Nicolas Sarkozy volt francia elnök feleségének, Carla Bruninak a nővére. Őt mások mellett még az amerikai Tribeca fesztiválon is díjazták.
– Rendezőnek sem utolsó, immár három filmet készített, de színésznőként egyszerre képes törékenységet és egy kiváltságos felső-középosztálybeli személyt ábrázolni. Számomra a színészvezetéskor a legnagyobb kihívás a különböző tónusok megmutatása volt, és ebben valamennyi színészben remek partnerre találtam.
– A film nemzetközi sikerei mellett otthon végrehajtotta azt a páratlan bravúrt, hogy A nagy szépség előtt lett az elmúlt évben a legjobb olasz film.
– Jó, de az az igazság, hogy megosztoztunk a díjakon Paolo Sorrentinóval: A nagy szépség kilenc díjat nyert, az Esélylesők hetet, igaz, közte mi kaptuk a legjobb film díját, de Sorrentino lett a legjobb rendező. Az Olasz Filmakadémia tagjai biztos úgy gondolták, Paolo már megkapta az Oscar-díjat, így adjuk a legjobb filmnek járó Donatellót inkább Virzinek. Amennyire tudom, egyébként már több mint 45 országban forgalmazták a filmet, ami aláhúzza az univerzális üzenetét. Sőt, már tervezik a film amerikai remake-jét is, amelynek a rendezését is felajánlották nekem, de azt válaszoltam, nem érdekel, mert már megrendeztem egyszer ezt a filmet. Tudom, hogy szoktak ilyet vállalni a filmesek, például Michael Haneke is megrendezte Európában, majd Amerikában is a Funny Gamest, de engem untatna ez a feladat, ugyanazt csinálni még egyszer. Viszont találkoztam az amerikai gyártóval és a leendő rendezővel is, akinek a nevét nem mondhatom meg, de kiváló filmesről van szó.
