A mellow ugye olyasmit jelent, hogy lágy, finom, és ha azt nézzük, hogy a kaliforniai hardcore-punk zenekar koncertjei a nagyívű dallamok mellett az adrenalinról és az energiáról szólnak, akkor találónak is nevezhetjük a jelzőt. De kiderült, hogy gerjedő torzított gitárok és brummogásig túlvezérelt erősítők híján is van erő az Ignite dalaiban. Csak másmilyen.
A funkyban utazó előzenekar, a John Cole Burnett produkciója után ez rögtön kiderült a nyitó Fear Is Our Tradition refrénje előtti lassabb riffekből is. Az itt eredetileg hallható zakatolás ugyanis nem vált suta akkordozgatássá, hanem olyan akusztikus lüktetéssé lényegült át, amihez hasonlót Johnny Cash utolsó lemezein lehet hallani. Ez a párhuzam nem egyszer jutott az eszembe az este folyamán, a Know Your History már egyenesen a countrylegenda Man Comes Around című számát idézte.
Igazi zenekari produkcióról beszélhetünk tehát, vagyis az este egyáltalán nem arról szólt, hogy az Ignite szolgaian alátercelt volna a magyar–amerikai Téglás Zoli még mindig tiszta és erős hangjának. A legjobban mindez talán a By My Side-ban jött elő, ebben ugyanis a szó legszebb értelmében vett, bluesos szólót rejtettek el, a gitárosok egymásnak dobált témáit hallgatva egy pillanatra el is lehetett felejteni, hogy itt főállású hardcore-punk húrhegesztőkkel van dolgunk.
És ha már hardcore-punk: a műfaj egyik sajátossága, hogy itt a frontemberek hosszú monológokba bocsátkoznak a számaik üzenetét kifejtve, elmagyarázva. Téglás ebben élen jár, fel-alá sétálgatva szokta félig magyarul, félig angolul, vagy ahogyan ő mondja, „magyarikaiul” a nézeteit, amit aztán persze hol lelkes taps, hol korholó füttyögés fogad. Nekem az amúgy sodró tempójú Veteran alatt tűnt fel, hogy bizony teljesen mást jelent így, csendesebben ez a dal, mintha lemezhűen eldübörögtették volna. „Úgy” azt üzeni, hogy gyerünk, csináljunk valamit, „így” viszont azt tudatja, hogy nagyon elrontottunk valamit.
A Poverty For All sem volt az a kommunistáknak címzett dühkitörés, ami eredetileg, hanem egy pulzáló protestdal lett belőle. A Bleeding hullámzó lett, a Judgement Day egy kicsit amorf, a már-már hagyományosnak mondható U2-feldolgozás pedig olyan líraian indult, hogy később sem lett benne zavaró a Kocsmárosné refrénjének beleköltése.
Ennek megfelelően az utóbbi időben amúgy is egyre több személyes témát boncolgató Ignite-nóták kaptak egy hol ironikus, hol önmarcangoló, bűnbánó felvezetést. Nem kell persze jajgatásra meg siránkozásra gondolni, az Our Darkest Days záródalának, a Live For Better Daysnek a meg- és letisztult, pozitív hangulata hatotta át az egész koncertet.
A legnagyobb tapsot és ovációt persze a záró, magyar dalok váltották ki, de hát ez természetes egy olyan koncerten, ami eleve azért jött létre, hogy megköszönje a magyar rockszíntérnek az Ignite-nak nyújtott segítséget. Úgyhogy ugyanolyan erővel zúgott a Faluban, hogy „segítsük egymást” mint az A Place Called Home, akarom mondani, A csitári hegyek alatt, hogy „éljen a magyar szabadság”.
Tanulság: nem kell félni, ha a hamarosan megjelenő, akusztikus Ignite-lemezre esetleg rá lesz írva, hogy „mellow”. Valószínűleg lesz benne erő és adrenalin is, csak másmilyen.
