Az improvizáció mint a félelem ellenszere

Andrew Hefler amerikai énekes-színész húsz éve választotta új otthonául Budapestet. Akkor nem improvizált.

– Miért pont improvizáció?
– Viola Spolin amerikai drámapedagógus és tanár az 1930-as években Sztanyiszlavszkij unokatestvérével közösen fejlesztette ki azt az improvizációs színházi gyakorlatot, amellyel gyerekekhez próbálta közelebb hozni a színházat. Még gyerekkoromban, Los Angelesben találkoztam először ezzel a technikával: Bert Clay, Spolin tanítványa volt a tanárom, szinte minden tantárgyat az improvizáción keresztül próbált megismertetni a diákokkal. Nekem ez lett a természetes, hogy ezen keresztül próbáljam megérteni a körülöttem lévő világot. Később sokat tanultam Keith Johnstone drámatanártól is.

– Mikor Magyarországra érkezett, egyértelmű volt, hogy ezzel szeretne itt foglalkozni?
– Európában nem igazán volt a kilencvenes években hagyománya ennek a műfajnak. Lehet, hogy ismerték magát a kifejezést, de nem azt értették alatta, amit valójában jelent. Először egy kommunikációs ügynökséget alapítottam, csak 2003-ban csatlakoztam a Scallabouche társulathoz, ahova egy barátom hívott el, velük kezdtem el újra ezzel színházszerűen foglalkozni. Majd a Merlinben tartottam angol nyelvű improvizációs kurzusokat, nyaranta pedig a Művészetek Völgyében, Monostorapátiban vezettem táborokat. Igazából ebből jött létre a négy éve alapított Grund Színház, ami alapvetően nyitott műhelyként indult. Most ismét elindítjuk az angol és magyar nyelvű kurzusainkat, de filmszínészet- és forgatókönyvíró-képzést is tervezünk. Nagyon érdekel az emberi viselkedés. Ez a technika kifejezetten alkalmas arra, hogy fejlesszük a problémamegoldási képességet, a kommunikációs készséget, hogy a bennünk rejlő feszültségeket oldjuk, de csökkenteni lehet általa a szorongást, a félelmeinket. Az improvizáció magabiztosságot ad, bátorságra nevel.  Egyfajta oldószer.

A nyugati kultúrában az iskolákban állandóan azt sulykolják a gyerekeknek, hogy nem szabad rontani. Még azt is elfogadhatónak tartják, ha valaki eljátssza, ha tud valamit. Pedig ez a legnagyobb butaság. Csak a bukásból lehet igazán tanulni. Az improvizáció is erre tanít, hogy merj hibázni, merj szembenézni az ismeretlennel.

– A színészektől is más attitűdöt követel meg ez a fajta játék?
– Lehet, hogy néha más kell, de alapvetően hiteles színjátszást igényel. Itt csak az adott pillanat a fontos, ilyenkor jobb, ha az ego is háttérbe szorul. Mindez csak gyakorlás kérdése. De ezáltal a hétköznapokban is biztosabb lábakon állhatunk. Persze fel lehet fogni terápiaként is az improvizációt, de én a gyakorlatiasabb dolgokat szeretem. Az improvizációra én előadó-művészetként tekintek, számomra a közös kreativitás eszköze. Ha jól használjuk, akkor az egyik legigazságosabb színpadi műfaj. A néző nagyon könnyen tud vele azonosulni, átérezni a veszélyét. De nem neki kell elvinni a balhét. A rendezői színházat szerintem azért találták ki, mert a színész nem nagyon akar magától változni, elveszíteni valamilyen státuszt iszonyatosan ijesztő dolog. Az improvizációs színész ösztönből érzi, mikor kell változnia. Ezek a művészek évekig gyúrják magukat, hogy az ösztönös döntéseket izommemóriából oldják meg.

– Van egy társulatuk is, amivel formabontó előadásokat készítenek.
– Az emberek egyre inkább nyitottabbak az improvizációra, a Toldi Moziban futó Food Film Fighters című előadásunkra például pillanatok alatt elfogynak a jegyek. Egy-egy előadáson – ami a slam poetry, a színház, a film és a gasztronómia találkozása – mindig egy kultfilm a központi téma, ezt alapul véve improvizálnak a színészek, a slammerek saját szövegeiket olvassák fel, a közönség pedig a témához illő falatokat kóstolhat a szünetben. Nagyon népszerű a CageMatch nevű programunk is, most szerdán a Budapest Jazz Clubban rendezzük a következőt. Ez egy párbaj, ahol két csapatnak huszonöt perc alatt kell felépítenie egy történetet. Hogy ki nyer, azt a közönség dönti el.

– Említette a slammereket. Miért pont velük kezdtek együttműködni?
– A slammerek szatiristák, nyilvános kommentátorok. Emberi viszonyokról, viselkedésformákról beszélnek. A színház ugyanezt teszi. Mégis izgalmas a kontraszt, hogy ők milyen motívumokat, pillanatokat festenek fel a falra és erre a színészek hogyan reagálnak. A SlamPro esten mindig egy-egy slammert hívunk meg, az általuk felolvasott jelenetekre építünk fel jeleneteket, ami kicsit rizikós is.

– A színház mellett a zene a másik fontos része az életének. Fellép a Random Trip csapatával, ahol a zenészek improvizálnak.
– A zene talán az egyik legtökéletesebb műfaj. Nem lehet elmenekülni előle. De nekem ebben is a kreativitás, az együtt alkotás, az elfogadás a legfontosabb. A Random Tripet épp ezért élvezem nagyon.

– Pár éve énekel az egyre népszerűbb Kéknyúl Hammond Bandben is. Velük hogyan találkozott?
– Kezdetben a fiúk instrumentális zenét játszottak, de a zenekar vezetője, Premecz Mátyás belátta, a kezdeti bluesos-funkos-dzsesszes hangzás csak egy szűk rétegnek érthető, szerethető. A neosoul lett az irányvonal, és mivel kellett nekik egy énekes, nagy örömmel csatlakoztam a bandához, akikkel más-más formációkban már játszottunk együtt. A tavaly megjelent, The Wind Plays Me című album szövegeit is én jegyzem. Mindig arra törekszem, hogy azok a gondolatok, amiket megfogalmazok a dalokban, igazak, valódiak legyenek. Személyes élményeket vetek papírra, a barátaim portréját, történeteit rajzolom meg.

– A Kéknyúllal igazi örömzenét játszanak, a legutóbbi trafós koncerten a tinédzserek mellett pedig hatvanas házaspárokat is lehetett látni. Kevesen képesek ennyi mindenkit megszólítani a zenéjükkel.
– Tudat alatt erre próbálunk meg törekedni. Nem tudom, hogy ez tartható-e, de ha ez tényleg így van, akkor talán valamit eltaláltunk.

– Több mint húsz éve él Magyarországon. Miért ragadt itt, és most milyennek látja magyarokat?
– Huszonévesen rettentően vonzott ez a közeg. Budapest sokkal sejtelmesebb volt akkor, a pesszimizmus ellenére tele volt reménnyel. És aranyosabb, szerényebb volt, mint most. Hogy mi változott ez alatt az idő alatt: talán a magyarokra jellemző önirónia kopott meg, de érthető, hisz maga a remény is kicsit megkövesedett. Az önirónia most már fáj: harap.