Berlinale: Audrey Tautou még mindig gyönyörű

Javában tart a berlini filmfesztivál: Dzsafár Panahi taxizik, Sherlock Holmes megöregszik.

Önök is jártak már úgy, hogy egy késéssel kezdődő vetítésen a tömött nézőtéren egyszer csak az előttük lévő üres székekre lehuppant Darren Aronofsky filmrendező és olyan színészek, mint Audrey Tautou és Daniel Brühl? Velem pontosan ez történt, amikor Werner Herzog The Queen of the Desert című filmjének kezdésére vártam a 65. Berlinale fesztiválpalotájának lenyűgöző termében.

Jelentem, Tautou kisasszony éppen úgy néz ki, mint bármelyik filmjében, fiatalos, gyönyörű, és egyszerű, de elegáns fehér blúzban virított a férfikoszorúban, míg Aronofsky egy micisapka, Brühl pedig egy szemébe húzott sittes sapka mögé rejtőzött. Az előttem lévő sor a zsűrié, ahová a kezdés előtti félhomályban lopózik be a Berlinale játékfilmes zsűrije – az idén a Noé, a Fekete hattyú és a Rekviem egy álomért amerikai rendezője, Aronofsky elnökletével.

Nos, a filmesek biztosan értékelik kollégáik minden erőfeszítését, de Werner Herzog, a legendás újhullámos német direktor sztárokkal megpakolt Arábiai Lawrence-utánlövését még ők is nehezen védhetik meg. Herzog számos dokumentumfilm és kisebb független film után visszatért kedvenc témájához, az utazós filmhez, ám ez a kanyar a gyökerekhez több szempontból is fájdalmas volt: a Gertrude Bell életéről és a XX. század eleji arab világ változásáról szóló alkotás kínos megidézése volt a hét Oscar-díjat nyert Arábiai Lawrence-nek, hiányzott belőle a hitelesség, és fájón azt az irányt képviselte, amelyet Herzog néhány éve még hangosan megtagadott.

A nagy pénz és produceri akarat között egyensúlyozó sivatagos történetben a fényképezésen túl Nicole Kidmannek voltak jó pillanatai, ő a film egyes részeiben még szépségesen igéző is volt, s ezt a képet még személyes jelenlétével is erősítette a berlini vörös szőnyeges világpremieren. Kár, hogy mellette nemcsak modorosak, de egyenesen röhejesek is voltak a férfipartnerek: ám míg James Franco egyszerűen rutinból (nem) működött, addig Robert Pattinson arab fejfedős figuráját hangos nevetés fogadta minden egyes pillanatban, amikor megjelent a vásznon.

Nevettek a nézők Dzsafár Panahi Taxi című alkotásán is, ám ezúttal annak friss és őszinte humorán. A filmezéstől továbbra is eltiltott Panahi – aki egyedüliként szerepelt a stáblistán, hogy ne veszélyeztessen senkit, és megköszönte segítőinek a film létrejöttét – titokban újabb és újabb filmeket készít, ráadásul a Taxi hosszú ideje a rendező legjobb filmje, amely kritikát fogalmaz meg hazájáról, Iránról és a kortárs filmezésről.

Áldokumentarista módszerrel, de nyilvánvalóan fikciós történetben taxisofőrként hallgatja meg a hátsó ülésére behuppanókat, legyen szó akár egy hamisított DVD-kkel házaló zugárusról vagy álkoldusokról. A témák között szerepel az iráni közbiztonság, saját ízlése, valamint a kortárs szerzői filmesek ismerete, vagy éppen annak hiánya. Werner Herzoggal ellentétben a Taxi nemcsak hogy nem tűnt el a süllyesztőben, de az eddigi értékelések alapján kétségtelenül a legjobb filmek között tartja számon a szakma.

A vasárnapi bemutatók között nagy érdeklődés előzte meg Terrence Malick új látomását, a Knight of Cupsot, valamint a Dreamgirls és két Alkonyat-film rendezőjének, Bill Condonnak Mr. Holmes című drámáját. Utóbbi érdekes játék arról, hogy miképp tekintene saját formálódó legendájára és öregkorára a 93 éves Sherlock Holmes.

Ian McKellen meggyőző alakításában a vidéken éldegélő és méhészettel foglalkozó Holmes egyszerre harcol az időskori szenilitással, egy megoldatlan ügy örökségével, valamint az elmúlással. Kétségtelen, hogy a Mr. Holmes szentimentális darab, mégis érdekes vállalkozás, különösen azokban a percekben, amikor Sherlock Holmes már életében cáfolja a legendákat – csak egy illusztrátor kedvéért vette fel kultikus sapkáját és pipa helyett a szivart preferálja –, valamint moziban és egy játékfilmen szembesül azzal, hogy milyennek fogja az utókor emlékeiben megőrizni. És hát nem olyannak, amilyen a valóságban volt.