Ferzan Özpetek és a véget nem érő szeretet

A kortárs filmgyártás meghatározó rendezője, Ferzan Özpetek új filmje most kerül a magyar mozikba.

– Ön ezúttal egy végtelen szerelemről beszél, azt sugallva, hogy az egy adott pillanatban talán mégis véget ér. Okairól viszont nem tudunk meg semmit.
– Mert én másképp értelmezem a történetet: az Öveket becsatolni!-ban a végtelen szerelemről és szeretetről beszélek, olyanról, ami sosem ér véget – az idő múlása, a betegségek és az árulás következtében sem. És egyúttal nemcsak két szerelmes közti érzésekről beszélek, hanem a szeretetről is, ami két barátot vagy egy családot köt össze. A főszereplőnőt nagyon szereti a férje, a legjobb barátja, valamint az anyja és a nagynénje is. A szeretet ezen típusai örökké tartanak. Ráadásul vallom, hogy az élet egy bizonyos pontjához érve elengedhetetlenné válik számot vetni magunkkal és feltenni a kérdést: hol tart a saját szerelmünk?

– Hisz ön a sorsban?
– Igen, azt mondanám, hogy igen. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy a sors jeleket ad, és rajtunk áll, felfigyelünk-e ezekre, vagy sem.

– Újra az emberi és családi kapcsolatokról mesél a nézőknek. Hogy érzi, még mindig van mit mondania a témában?
– Természetesen! Mindig is szerettem a szívemhez közel álló témákról beszélni: szerelem, barátság, a sors jelei, és az a mód, ahogy az ember nem várt eseményekre reagál.

– Ismét Dél-Olaszországban, Puglia térségében forgatott, természetes díszletül használva többek közt Lecce festőiségét. Van bármilyen sajátos viszonya a régióval? Például úgy, ahogy Fellininek Rómával?
– Nem tudom megmondani, hogy olyan-e ez, mint Fellininek Róma. Isztambulban vannak a gyökereim, Róma az otthonom, Lecce a személyes menedékhelyem. Isztambul és Róma mellett Lecce a kedvenc városom, ahol szintén otthon érzem magam. Nagyon szeretem a helyi lakosokat, és az évek során nagyon mély kapcsolataim és barátságaim születtek itt. Ezért is döntöttem úgy, hogy a filmet ebbe a nekem különleges közegbe helyezem: a lehető legkellemesebb légkörben akartam filmezni, és szerettem volna jól érezni magam a forgatás során. Ennek a történetnek egyébként bármelyik város jó környezet lett volna, azt pedig mindenképpen el akartam kerülni, hogy a karakterek kötődést mutassanak azokhoz a konkrét helyszínekhez, ahol az események zajlanak. Ezért is határoztam el, hogy a színészeket nem leccei kiejtéssel, hanem normális olasszal beszéltetem, figyelembe véve a filmben felötlő témák egyetemességét. Lecce így igazi színpaddá vált, s nem a film egyik karakterévé. Külön kiemelném Marta Maffucci díszlettervező munkáját, aki rendkívül szuggesztív módon alakította át a várost és környékét annak érdekében, hogy a filmben hangsúlyos idő múlása a színhelyeken is láthatóvá váljon, és ne csak a szereplők arcán és testén érzékelje a néző.

– Az Öveket becsatolni! több új, fiatal olasz tehetséget mutat be a nézőknek. Szándékosan választott szinte teljesen új arcokat a filmjébe?
– A főszereplőnővel kapcsolatban az elejétől fogva a lengyel születésű, és hamarosan a Taviani testvérek új filmjében is szereplő Kasia Smutniakra gondoltam. Úgy éreztem, hogy megfelelő és hatásos erre a komplex és nehéz karakterre. Érzésem szerint a bájai sosem homályosítják el tehetségét és a képességeit: általában ha egy nő olyan szép és fénylő, mint ő, nehezen tudja megmutatni a tehetségét is. A korábban modellkedő Kasiának ez viszont kitűnően sikerül. Számomra ő olyan, mint egy pillangó, egy tiszta test, ami önnön szépségével nincs tisztában, és így forog a világban. Nagyon elégedett vagyok a férfi főszereplő, Francesco Arca játékával is. Őt korábban nem ismertem, és mikor találkoztam vele, rögtön érdekesnek találtam a mozivászonra termett, magnetikus arcát. Mielőtt kiválasztottam, még négy másik színésszel is versenyeztettem, hogy biztos legyek a dolgomban, ám Francesco kitűnően ment át a „záróvizsgán”. Meggyőződésem, hogy színésznek, énekesnek, festőnek, rendezőnek, írónak születni kell, és erre ő az egyik példa, s ezt éreztem korábbi kísérletezéseim során is egy-egy film előtt, például Ambra Angiolinivel vagy Luca Argenteróval. Természetes tehetségekről van szó, akik nem a fejükkel játsszák a szerepüket, hanem az ösztönükkel és a szívükkel.

– Mi lesz a következő filmterve? Ismét a kedvelt Özpetek-témákhoz nyúl, vagy esetleg új kihívásokat keres?
– Úgy tűnik, a következő filmemhez egy nemzetközi szereposztással visszatérek Törökországba. Eközben más, nagyon érdekes ajánlatokat is kaptam az opera világából: az egyik Kínából érkezett, ami páratlan kihívást jelent.