Kensington: A négy diktátor

Szélmalomharc a DJ-k országában. Nagyjából így lehetne összegezni a holland Kensington misszióját. Interjú.

Nem szívesen lennék gitárt nyüstölő zenész Hollandiában. Nem sok babér terem ugyanis a pengetőket bűvölőknek egy olyan országban, ahol több a DJ, mint a fapapucs meg a tulipán. Nem is igen hallani eget rázó holland riffsikerekről, erősítőket szétvágó gigabandákról, mert Armin van Buuren, R3hab, Hardwell, Afrojack, Tiesto és Martin Garrix országában a laptopzene egyszerűen partvonalra tolja ezt a fajta muzsikát. Nem csoda, hogy még a Wikipédián is arcpirító a különbség az elektronikus kisiparosok és a zenekarok listája között. Mintha ovisokat akarnánk összehasonlítani az érettségire készülő gimnazistákkal.

A Kensington azonban mindenképp üdítő kivételnek számít. A csapat nemcsak hazájában halmoz mostanság sikert sikerre, de úgy tűnik, visszajáró alapvendég lesz Magyarországon is. Az épp tíz éve alakult zenekar egy nyolc országot érintő, 21 állomásos turnén van harmadik, Rivals címet viselő nagylemezével, és ezúttal az A38 Hajón játszott, pályafutása során nem először, ahogy tavaly felléptek a Szigeten, és ezt az idén is megismétlik. Mint mondják, nagyon szívesen jönnek, mert a tavalyi szigetelés volt életük legjobb fellépése.

A banda amolyan elektro-indie rockot nyom, brit attitűdökkel felvértezve, igaz, a stílusra jellemző mélabús, depresszív, nyomokban hipochonder világfájdalom még csak véletlenül sem jelenik meg. Inkább örömködő, nagyívű gitárhangzással felturbózott tinglitangli muzsikát nyomnak, amitől mosolyogva topogni van kedve az embernek.

A kérdés persze adott: miféle perverzió viszi rá az embert arra, hogy nyílt ütközetben próbálja meg két térdre kényszeríteni Napóleont Waterloonál? DJ Napóleonokat. Olyan vállalkozás ez, mintha egy One Direction-féle cicafiú-zenekart próbálnánk meg futtatni a black metal őshazájának számító norvég Tromsö városában.

– Vicces egy nem logikus zenei stílust űzni egy olyan országban, ahol DJ-k ugrálnak elő minden bokorból – próbál meg válaszolni a felvetésre Casper Starreveld. A banda egyik énekes-gitárosa szerint nem arról van szó, hogy a lemezlovasok ne lennének jó arcok, vagy nem érdemelnék meg, amit elértek, de azt látni kell, egy zenekarnak sokkal nehezebb gyorsan, nagyot robbantania. Míg egy DJ – egy laptoppal és egy keverővel – akár egy este alatt is az Olümposz tetejére hághat, és nem feltétlenül kell albumot írnia, kiadnia, és ilyesmikkel hosszú éveket eltöltenie.

Starreveld szerint amúgy is rájár a rúd a gitárzenére, a stadionrock bandákra, kevés ilyen csapat futott be mostanság. A zenész ugyanakkor azt jónak tartja, hogy épp az elektro térhódítása miatt van lehetőségük az emiatt keletkező űrbe navigálni magukat. „Mi amúgy is inkább abban a kihalófélben lévő romantikus ideában hiszünk, amit zenekarnak neveznek” – teszi hozzá. Jan Haker basszusgitáros is ezt hangsúlyozza, hogy sokkal több mélység van ebben a fajta muzsikában.

– Nincs amúgy egységes metódus, miként is írjunk új számokat, ami tök jó a zenekarosdiban; vannak zongora-, basszus- vagy énekvonalú dalcsíráink – avat be az alkotási folyamatuk kulisszatitkaiba Haker. „Olykor gyorsan felénekelünk valamit, vagy dúdolunk valamit telefonra, vagy felébredünk az éjszaka közepén, mert megálmodtunk egy melódiát. Volt, hogy azt álmodtam: milyen kár, hogy ezt a nótát nem mi írtuk meg, erre felriadtam, és kiderült, ez egy valóban nem létező dal, ezért gyorsan bele is dúdoltam a telefonomba” – mesélte Casper Starreveld. Majd nevetve hozzátette, néha előfordul persze, hogy elég borzasztó az ötlet.

– Sokat jammelünk, majd próbálok ráénekelni, a szöveget újra és újra csiszolva – erről már a másik gitáros-énekes, Aloi Youssef beszélt. A koncepció pedig úgy alakult ki, hogy mikor összejött két-három szám, akkor elindult a diskurzus arról, hogy az azokhoz passzoló vonalat követnék az albumban, így lesz egy tartása is a dolgoknak. Konkrét koncepcióra megírt albumot azonban még sose adtak ki.

A zenekar amúgy kétéves ciklusokban – Borders (2010), Vultures (2012) és Rivals (2014) – adta ki a nagylemezeit, és a megjelenések után még egy-egy ráadás, rejtett nótát is kiadtak mellé. Mint a srácok mondták, vicces, hogy ezek a számok lettek a legnagyobb sikerek. Casper szerint jó, hogy kétévente van lehetőségük megmutatni egy-egy album keretében, kik is ők, és mit is képviselnek zeneileg. „Hm, akkor ezek szerint 2016-ban jön az új nagylemezünk” – nézett érdeklődően Casperre Aloi, majd az egész zenekar jót kacagott.

Mindig érdekes kérdés, hogy egy zenekaron belül demokrácia uralkodik, netán diktatúra. Sok zenész barátom mondta már, hogy általában az utóbbi tűnik jobb megoldásnak, amikor van egy főfelelős, aki a döntéseket meghozza, így szabva irányvonalat a csapatnak, a többiek pedig teszik a dolgukat. A zenekaron belüli demokráciában, azaz a folyamatos közös ötletelésben ugyanis sose lesz teljes egyetértés, és bizonyos döntések megoszthatják a bandákat. Ezért érdemes, állítják sokan, egy ilyen „főnök”. Persze hallottam már ennek az ellenkezőjét, amikor egyetértésben ment a közösségi irányvonal, és úgy sem húzott, netán hullott szét egy-egy zenekar.

– Nálunk négy diktátor van – mondta nevetve Casper, mikor erről kérdeztem őket. Aloi szerint az évek során megismerték, kiismerték egymást, és tudnak együttműködni, együtt gondolkodni, egyúttal mindenki visszavonulhat az önálló kis szigetére is.

A kensingtonos srácokkal egyébként az idei Szigetre is lefixáltam egy igen izgalmasnak ígérkező exkluzív anyagot, úgyhogy érdemes lesz árgus szemekkel figyelni a Kultúrgrundot.