Erdélyi antikváriumokban, bolhapiacokon és külföldi aukciókon jutott a ritka, többnyire erdélyi vonatkozású fotókhoz Molnár Attila csíkszeredai fotós. Erdélyi fotótörténetből doktorált Kolozsváron, a képzőművészeti egyetemen, ahol fotó és videó szakon diplomázott. Már az egyetemi évek alatt is vásárolt képeket; nagy részüket saját zsebpénzéből vagy baráti segítséggel. 2007-ben alapította az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesületet.
A fényképezés elterjedésétől, a 19. század közepétől már találhatóak darabok a gyűjteményben. Igazi különlegességek például az Orbán Balázs író-néprajztudósról, A Székelyföld leírása szerzőjéről készült eredeti, addig ismeretlen fotók. Két Orbán Balázs-fotója a kolozsvári múzeumnak is van, de azok a fotók, amikre Molnár rábukkant, korábban ismeretlenek voltak. Kettőt egy hamburgi aukción vett meg, egyet Brassóban a zsibvásáron. Két másik Franciaországban, a Museé d’Orsay-ben van. Victor Hugo fia készítette őket 1853-ban. Hugóval angliai emigrációja alatt került kapcsolatba Orbán Balázs. Digitális formában ezek a fotók is megvannak az egyesület gyűjteményében.
Wesselényi Béla, Hajós János, Veress Ferenc és Wesselényi Miklós. A kép 1868-1872 között készült. A két Wesselényi az árvízi hajós, Wesselényi Miklós fiai, Veress Ferenc pedig a kor legkiemelkedőbb erdélyi fényképésze, aki kolozsvári műtermében sok jelentős történelmi figurát megörökített. Hajós János az ő inasa, segédje volt. Molnár Attila szerint ekkor ő nyomhatta meg a fényképezőgép gombját. A kép Franciaországból tért haza, ahol származási helyeként Nagybányát írták a kép hátoldalára. Molnár szerint valószínűbb, hogy Zsibón készülhetett.
– Európai aukciókon sok értékes magyar vonatkozású fotót lehet találni. Sokszor a tulajdonosok nem is tudják, kit ábrázol, vagy ki készítette, ezért nem is ér nekik sokat – meséli Molnár. Így vett például húsz dollárért eredeti Szathmári Pap Károly-képet Olaszországban. Sajnos sok mindent nem tudott megvásárolni az évek során. Így lett egy ismeretlen román gyűjtőé a Bánffy család fotóalbuma 2005-ben.
Az albumot egy kolozsvári antikváriumban találta Molnár Attila. Elmondása szerint az antikvárius a tudója, hogy kihez kerültek az egyik legjelentősebb erdélyi arisztokrata család fényképei. Molnár becslése szerint az 1910-es évektől az 1930-as évekig bezárólag készültek a fotók. Látható a képeken a bonchidai kastély, és olyan képre is vissza tud emlékezni, amely szerinte az író-külügyminiszter Bánffy Miklóst ábrázolja. Úgy gondolja, még az sem zárható ki, hogy némelyik képet a polihisztor politikus maga készítette. 700 lejért (mai értéken 50 ezer forint) kínálták a fotóalbumot. Molnár Attilának akkor nem volt ennyi pénze, és hiába telefonálta végig azokat a kulturális intézményeket, szervezeteket, akiket érdekelhetett az album, sehol nem volt fogadókészség az ötletre.
Nem bírta viszont otthagyni a Nopcsa László Hunyad megyei főispánt ábrázoló képeket, az erre kapott baráti kölcsönt három-négy évig törlesztette. A korabeli legenda szerint Nopcsa László álarcos rablóvezérként is ténykedett, és ő volt a mintája Jókai Mór Fatia Negrájának. Az ő unokája volt a paleontológus és albanológus Nopcsa Ferenc, aki az albán trónra is pályázott. Az ő Albániában készült képeiből is vásárolt az egyesület.
Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő személyiségekről egész sorozata van. Ebből készültek nagyítások, amelyeket Erdély-szerte több helyszínen is kiállítottak az elmúlt években. Franciaországban jutott hozzá például Deák Ferenc 1859-as portréjához, ami addig ismeretlen volt. Az Angliában beszerzett Kossuth-portréja a Magyar Nemzeti Múzeumban is megvan, csak beazonosítani nem tudták. A Molnár által vásárolt kép hátoldaláról derült ki, hogy Edinburghből származik.
Nem Molnár Attila az egyetlen partizán, aki a Székelyföldön vagy Erdélyben fotómentésbe vágott bele. Egy-egy fotós helytörténeti szempontból fontos munkáit helyi kezdeményezések útján néha sikerül megőrizni. Sztojka Tamás kászoni orvos például több ezer helytörténeti értékű fotót gyűjtött össze. Ezeket a csíkszeredai könyvtárban digitalizálta az egyesület. Jáger Attila Miskolci építész több mint ezer diapozitívját sikerült digitalizálni Erdélyről és Csángóföldről az 1970-es évekből. Károly Veronka csíkménasági tanító is több mind ezer régi fotográfiát kapott kölcsön a falubeliektől, ezeket szintén digitalizálták.
Az egyesület célja az Erdélyi Fotográfiai Múzeum létrehozása. Hargita Megye Tanácsa támogatja a kezdeményezést, időről időre biztosít is megjelenést az egyesület munkájának különböző rendezvényeken, kiállításokon, és 2008-ban 27 ezer lej (mai árfolyamon 1, 875 millió forint) értékű támogatást kaptak eszközök formájában, hogy a fotókat digitalizálni tudják. Csíkszeredában, a kulturális központ könyvtárában végezhetik ezt a munkát, az ottani munkatársak segítenek a képek adatolásában.
Molnár Attila legutoljára azzal fordult Csíkszereda polgármesteri hivatalához, hogy a csíkszeredai mozi üresen álló és kulturális célra szánt épületében adjanak helyet az egyesületnek. Reméli, hogy ez idővel megvalósulhat. Az ügy sok támogatóra talált a fotósszakmában. Az egyesület alelnöke Ádám Gyula fotóművész, a legismertebb csángó fotográfus. Molnár Attilán kívül Veress Nándor csíkszeredai fotóriporternek is sokat köszönhet az egyesület. A fotómentés mellett jelenkori fotográfiával is foglalkoznak. A fotózás mellett nemzetközi fotótáborokat szerveznek Erdélyben. Molnár Attila rendszeresen tart előadásokat erdélyi fotótörténetről.
Épületet vagy működési támogatás egyelőre senki nem adott a készülő múzeumnak. Ezt Molnár Attila voltaképpen nem is csodálja, ismerve a kulturális élet helyzetét. – Egy vagyok az ezer közül, aki nyújtja a kezét – mondja. A legnagyobb baj az elmúlt években mégsem az intézményi keret hiánya volt, hanem az, hogy fotók vásárlására nincs forrás. Ilyen célra pályázatokat sem írnak ki. Az első lépés egy virtuális múzeum létrehozása lenne, vagyis egy internetes felület, ahová a digitalizált képeket adatokkal együtt feltöltik. Ehhez négy-öt fizetett munkatársra lenne szükség. Ez viszont már egy új intézményt jelentene, ami sokba kerül, ezért nehezen szánják rá magukat a döntéshozók.
