Lejáratás és bomlasztás, avagy így rombolt a III/III.

Az állambiztonsági szolgálat praktikusan aljas módszereit mutatja be a Lejáratás és bomlasztás című dokumentumfilm.

Professzionálisan használta ki az egyén és a csoport pszichológiájának törvényszerűségeit a Kádár-kor állambiztonsági szolgálata. Megdöbbentő az a „praktikus aljasság”, amivel manipulálták, egymás ellen fordították általuk a társadalomra veszélyesnek bélyegzett csoportok, társaságok tagjait. A beépített ügynök olyan hamis információkat kezdett terjeszteni a csoportban, amelyekről úgy tűnhetett, van alapjuk. A cél sok esetben a vezető csoportból való kiemelése volt. Az állambiztonság joggal remélhette, hogy a közösség vezető híján magától felbomlik. A vezető elszigetelésének a letartóztatásnál szofisztikáltabb módja volt 1957-től kezdve a lejáratás.

Ez lett a sorsa Szalai Sándor szociológusnak, aki szintén ilyen vezető egyéniség volt egy értelmiségi körben. Róla azt terjesztették, hogy csakis spicli lehet, hiszen ’56-os szerepvállalása miatt nem ítélték el (előtte hat évig volt börtönben), ráadásul dolgozhatott és „békében hagyták”, pedig lépten-nyomon kifejtette rendszerkritikus véleményét. A terv olyan sikeres volt, hogy mint azt Hankiss Ágnes, a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet igazgatója a filmben elmeséli, még a 2010-es években is találkozott olyan szociológussal, aki meg volt győződve róla: Szalai besúgó volt, és nehezére esett elhinni, hogy a Hankiss által kutatott dokumentumokból Szalai gondosan megtervezett lejáratása rajzolódik ki.

A film a Hamvas Intézetben erről folyó kutatásokat teszi közérthetővé. E munkáról a kutató, Hankiss Ágnes számol be, aki Lejáratás és bomlasztás címmel 2012-ben tanulmányt is megjelentetett a témáról. 2013-ban ugyanezen a címen Gál Éva történész is tanulmánykötetet adott ki, szintén érintve a Szalai-ügyet – ám a film ehhez a kérdéshez sehogy sem viszonyul. Csak annyit tudni, hogy a film készítői – Huth Gergely és Kerekes András – a Hamvas Intézetben folyó kutatást tartják hitelesnek; azt nem indokolják, hogy miért, s az sem derül ki, milyen más kutatással ismerkedtek meg. Bár a rendezők saját feltáró munkát nem tettek a film mögé, a témát sikerült a máig ható következményei felől szemléltetni.

Még mindig szomorú aktualitása van azoknak a dokumentumoknak, amelyekből kiderül: a népi-urbánus ellentétet tudatosan szította a hatalmát átmenteni akaró szocialista vezetés. Rámutat a film a közelmúlt értelmezéseinek visszásságaira is: míg Szalai Sándort máig besúgónak hiszik, addig a vele közeli viszonyban álló, 2004-ban elhunyt Erki Edit újságírónak emléktáblája áll egykori otthona falán, pedig Hamvas Judit néven jelentett, többek között Szalairól is.

A dokumentumfilm felhívja a figyelmet egy másik keveset tárgyalt témára, a besúgói hálózat rendszerváltás során és utána játszott szerepére is. A módszerek, a megszerzett információk, a kapcsolati háló nem enyészett el, azt nyilván örökölte a demokrácia. A film végén a taxisblokád idején a tüntetőkről készült felvételek nyilván azt üzenik, hogy ennek a bomlasztó-befolyásoló potenciálnak a rendszerváltás utáni politika alakulásában is szerepe lehetett. A film alcíme (A hálózat örök) sugallja, hogy ez máig így lehet, de ezt a szálat a film nem bontja ki.

Zinner Tibor jogtörténész és Végvári József, a Belső Biztonsági Csoportfőnökség egykori őrnagya, a Dunagate kirobbantója csak általánosságok erejéig szólal meg. Igaz, olyan rövid idő alatt, amit a filmben kapnak, mélyebb elemzésre nincs is esélyük. A hetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki művészcsoportja, az Inconnu Csoport alapító tagja, Molnár Tamás és Laczik Erika újságíró személyes visszaemlékezései viszont élőbbé teszik az anyagot. (Az Inconnuvel Gulyás János és Magyar N. Attila filmjeiben is találkozhatunk.) A Szalai-ügy érintettjei régen meghaltak, így őket már csak színészek idézhették meg a jelzésszerű játékfilmes jelenetekben. A dokumentumfilmet február 24-én 23.15-kor tűzi műsorára az M1.