Goethe, Stendhal, Shelley, Dumas itáliai utazásairól írt szépirodalmi krónikái széles körben ismertek, de vajon az olasz közönségnek szolgálhat-e érdekességekkel a magyar írók-festők élménygyűjtő útjait bemutató kiállítás? Ezt a kérdést járja körül a Via Giulián álló épület, a Falconieri-palota – maga is az egyik, ha nem a legfontosabb helyszíne a XX. századi olasz–magyar irodalmi-művészeti kapcsolatoknak – földszinti galériájában a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve megrendezett kiállítás. A március 15-ig látogatható tárlat a korabeli irodalom bemutatásával, illetve képek és dokumentumok multimédiás megjelenítésével idézi meg az Itália-járó magyar írók és képzőművészek világát.
A római kalandoroknak olyan kiemelkedő alakjai vannak, mint például Babits Mihály, aki első itáliai útjáról hazatérve kezdte el Dante-fordítását, melyen 15 éven át dolgozott, vagy Elek Artúr műkritikus, műfordító, aki a magyar modernség legrangosabb irodalmi folyóiratában közölt rendszeresen az olasz kultúrát népszerűsítő írásokat. A deportálások kezdetekor főbe lőtte magát, állítólag a golyó kedvenc Tasso-kötetébe fúródott. Ugyancsak öngyilkos lett Péterfy Jenő irodalomtörténész, aki utolsó útja végén, az Adriai-tengert elhagyva a gyorsvonat mellékhelyiségében főbe lőtte magát. Fenyő Miksa író, lapszerkesztő, aki 1948-ban menekülni kényszerült Magyarországról, új otthonául kedvenc városát, Rómát választotta, Ami kimaradt az Odysseából címmel írt itáliai útikönyvet. Fülep Lajos művészettörténész viszont 1907 és 1913 között élt Firenzében, majd Rómában, ő volt az, akit a magyar kormány az első világháború végén Olaszországba küldött, hogy tárgyaljon a kedvezőbb békefeltételekről.
Kaffka Margit író olaszországi körútját az első világháború kitörése szakította félbe, Füst Milán író nászútra utazott Itáliába 1923 nyarán, de az ottani élmények hatására hazatérte után majdnem elvált. Gáspár Margit író, műfordító ugyan nem vált el első férjétől, Mario Boni gróftól, de viharos szerelmi viszonyt kezdett a futurista költő Marinettivel. Lénárd Sándor író, költő itáliai emigrációból indult tovább Dél-Amerikába, Márai Sándor író, aki európai emigrációja során végig Olaszországban élt, nápolyi élményei alapján írta a San Gennaro vére című regényét, mely az emigráns lét alapvető ellentmondásosságára világít rá. Ugyancsak az itáliai utazás ihlette Szerb Antal irodalomtörténész, író Utas és holdvilág című regényét, a magyar irodalom máig legnagyobb hatású Itália-szövegét. A Szerb Antalhoz hasonlóan ragyogó intellektus, Cs. Szabó László kritikus, esszéista, mielőtt a londoni BBC munkatársa lett volna, 1948-tól három évig élt Itáliában, Római ünnep című kötetében állít emléket az örök városnak.
Vele nagyjából egy időben számos fiatal magyar festő érkezett Rómába, s bár többségük később továbbutazott Párizs vagy az Egyesült Államok felé, több jelentős alkotásuk is itáliai élményeiket tükrözi. Még inkább igaz ez a római iskola tagjaira, akik egy-másfél évtizeddel korábban, állami ösztöndíjjal tölthettek hosszabb időt a Via Giulián. Sok szakember szerint az lenne a helyes, ha mostani utódaik is hosszabb időre részesülhetnének az ösztöndíjban, a kiállított művek kétségkívül azt jelzik, hogy e fiatal festőket valóban szoros kapcsolatok kötötték az olasz kultúrához, művészethez, Babits Mihály szavával élve „italomániások\" voltak ők is. Az írókhoz kötődő szövegek, fényképek, filmek, személyes tárgyak mellett az ő műveik bemutatása teszi valóban érzékletesség a „Délszaki kalandokat\".
A kiállítás első, a nagyváros hétköznapi élete adta inspiráló hatásokra koncentráló egységének az egyik csomópontja például Aba-Novák Vilmos Trattoria című műve, mely Rómában keletkezett, és a művész 1931-es kiállításán 800 pengős ármegjelöléssel szerepelt a budapesti Ernst Múzeumban (nyitóképünkön). A kiállítási tér második része azokba a személyes és intézményi (baráti, szerelmi, szakmai) kapcsolatokba nyújt betekintést, amelyek magyar és olasz alkotók között létrejöttek. Ebben a történetben kiemelt helye van a Római Magyar Akadémia működésének, melyet a tárlat mind irodalmi, mind pedig képzőművészeti oldalról bemutat. A római magyar emigráció kulcsfiguráit, Triznya Mátyást és Szőnyi Zsuzsát Szőnyi István festménye idézi meg.
A harmadik kiállítási rész egyértelműen a képzőművészet kap főszerepet, elsősorban Molnár C. Pál és Jeges Ernő alkotásai révén. Utóbbitól szerepel például egy 1934-es akvarell, amely fiatal magyar képzőművészeket ábrázol, s amely nagy méretben is elkészült, a Majális Rómában című festmény egyszerre jelentős esztétikai értékei és dokumentációs szerepe miatt. A hagyományos műalkotások mellett itt látható Aba-Novák Vilmos Kikötő című alkotásának egy videó-animációja is, amely mintegy a kiállítás időszakában kialakult, megerősödött tradíció folytatásának a lehetőségére, sőt szükségességére utal.
