Sokban különbözik a magyar eset a kelet-európai térség más kommunista hatalomátvételeinek történetétől – nyilatkozott Scheibner Tamás. – Nálunk a kommunisták kevésbé szervezettek voltak, mint a környékbeli országokban, és jóval alacsonyabb támogatottságuk volt, mint azt maguk a politikai szereplők várták. A moszkvai emigráció vezető káderei határozott stratégiával és taktikával felvértezetten tértek haza, és többségük földindulásszerű győzelmet várt a ’45-ös őszi választásokon. Ehhez képest komoly vereséget szenvedtek.
A mozgalom társadalmi beágyazottsága elenyésző volt egy olyan országban, ahol a kommunista párt eleve be volt tiltva – tette hozzá a szerző. – A Horthy-rendszer politikai ideológiájából kifolyólag keveset tudtak itthon a Szovjetunióról. Ez egyebek mellett azt is jelentette, hogy ’45 után kevesen látták tisztán, mi épül itt valójában. A kommunista párt politikai kommunikációja a megtévesztésre épült. A társadalom széles rétegei csak akkor eszméltek rá, hogy demokrácián vagy a népfelség elvén pontosan mit értenek a szélsőbaloldali vezetők, amikor a diktatúra lényegében már kiépült.
A szovjetizálás fogalma, mint Scheibner Tamás utalt rá, a politikai hatalomátvétel kitervelt voltát sugallja: Magyarországon, ha nem is pontos forgatókönyv alapján levezényelt, de előre eltervezett hatalomátvétel történt. Közel sem volt azonban olyan egyértelmű ez a folyamat, mint ahogy azt gondolnánk – derül ki a könyvből. A döntéshozóknak eltérő elképzeléseik voltak arról, hogyan kellene megvalósítani a szovjet típusú berendezkedést és mekkora lehetőség van a különleges magyar viszonyok figyelembevételére. – A magyar kommunisták megosztottak voltak – fogalmazott a szerző. – A ’19-es veteránok közül sokan újból proletárdiktatúrát akartak, míg a szovjet vezetés és a hazatérő moszkoviták ezt eleinte elutasították, bár maguk közt számoltak erőszakos átalakítás lehetőségével. A moszkoviták is belső frakciókra bomlottak, de még a szovjet vezetésben sem volt egyetértés taktikai kérdésekben.
A nemzetközi összehasonlításban kisebb támogatottság és a belső nézeteltérések ellenére mégis sikerült hatékonyan végrehajtani a szovjetizálást. A Vörös Hadsereg jelenléte és az anyagi forrásokon túl kellett ehhez, hogy a társadalom nagy része számára csak jóval később váljon világossá, mi is történt pontosan. – Keveseknek sikerült átlátnia a szitán. Időnként még a folyamatot hamar felismerő Márai is ellentmondásos véleményeket fogalmazott meg a naplójában. Az azonban egyértelmű, hogy a társadalom nem volt vevő az ideológiára: a kommunista sajtótermékek és kiadványok nem tartoztak a keresett orgánumok közé. – A Szabad Nép ugyan termelt némi hasznot, de az aranytojást tojó tyúk a Ludas Matyi volt, amely eltartotta a „kommunista sajtóbirodalmat” – hangsúlyozta Scheibner Tamás. – Az irodalom terén még rosszabb volt a helyzet. A Szikra Kiadónál megjelent köteteket még a kiadó könyvesboltjának unatkozó munkatársai sem olvasták – derül ki egy kiadói ülés jegyzőkönyvéből.
Mindezek ellenére, a helyzeti előnyt maradéktalanul kihasználva a kommunisták nekifoghattak a szalámizáshoz, vagyis a konkurens pártok feldarabolásához, s végül megsemmisítéséhez. A pressziónak kevesen tudtak ellenállni: külföldre menekültek, börtönbe kerültek, vagy megtörték, a maguk oldalára állították, jelentéktelenségre kárhoztatták őket. A politikai propaganda pedig lassan bekebelezte az irodalmat is.
– A magyar irodalomtörténetben az írói szerep a nemzeti öntudatra ébredés időszakától kezdve gyakran összefonódott a politikai szerepvállalással – mutatott rá Scheibner Tamás. – A kommunista ideológia legfőbb kérdése az volt, hogy miként lehet ezt a szerepet korlátozni, és a saját érdekeik szerint felhasználni. Le akarták kötni az értelmiség energiáit, hogy csak szigorúan kontrollált módon léphessen fel politikai szereplőként. Ennek részét képezte a népi-urbánus szembenállás fenntartása, amely nem Aczél György leleménye, s már ekkor kulcsfontosságú volt. Miközben a magyar irodalom egységéről szónokoltak, a politikai manőverek éppen az ellentétek fenntartását és elmélyítését célozták.
Az ellenőrzés fenntartásához szükség volt egy megkérdőjelezhetetlen értelmezési keretre: a szocialista realizmusra, amely új nyelvet, új beszédmódot teremtett a magyar irodalomban – mesélte a szerző. – Ehhez hozzá tartozott, hogy a kritikusok soha nem lehettek maradéktalanul elégedettek a művekkel. A szocialista realista mű mindig a távolba kivetített eszmény maradt, amelyet az alkotónak el kell érnie, de amelyet soha nem érhet el. Kialakult természetesen a klasszikus művek kánonja, amelynek Gorkij Anya című regénye volt a sarokköve, ám ezt sem tartották hibátlan műnek. Jellemző, hogy számos szocreál klasszikust többszörösen újraírtak.
Scheibner Tamás hozzátette, a tökéletes műalkotást közösségi produktumként képzelték el, amelyet nem az egyéni alkotó, hanem maga a társadalom hoz létre. Az írókat éppen ezért gyárakba küldték ankétokra, hogy ott a többnyire indoktrinált dolgozók elmondhassák a véleményüket a szövegről. Az elhangzottakat a szerzőnek figyelembe kellett vennie, és aszerint alakítania az írásait. Ez halálosan komoly, és pontosan dokumentált: a találkozókról jelentések készültek, amelyek bekerültek a minisztérium iratállományába. Ezek alapján az alkotót később akár felelősségre is lehetett vonni, ha nem végezte el a munkások által javasolt változtatásokat.
– A tökéletes mű persze nem született meg, így minden szerzőt sakkban tarthattak – folytatta Scheibner Tamás. – Ha valaki Sztálin útmutatásának ellenszegülve nem írt remekművet, feltehették a kérdést: vajon miért nem? Talán nem elég tehetséges? Akkor miért ír? Vagy netán nem azonosult a marxista-leninista történelemfilozófiával, mely a történelmi fejlődés logikáját felfedi? Nos, ez már rávetíthette az árulás gyanúját. A szocreál alkotásnak be kellett mutatnia az ismertnek gondolt kommunista jövő kifejlését a jelenből, melyhez adott egy „tudományos” módszer. Ha ennek birtokában valaki nem alkotott remekművet, az akár szabotázs is lehet, így a szerző zsarolhatóvá vált.
A szocialista realista kritika módszereit Révai József foglalta össze a ’49-50-es Lukács-vitát lezáró beszédében. A Lukács György filozófust megbélyegző vita az értelmiségi közösség önkritikájának és a megtisztulásának folyamatát példázta – mondta Scheibner Tamás. – A nemzetközi hírű tudósnak ideológia kérdésekben nagyon nagy szava volt, és ha még ő is tévedett, akkor senki sem lehet biztos a dolgában. – A Lukács-vita nyomatékosította a szocreál kritika elveit, a Nyugattól való elzárkózást, és az egyszerű nyelven történő szenvedélyes, gyűlöletteljes megszólalásmód zsdanovi követelményét.
Scheibner Tamás rámutatott, a normává tett szocreál közvetett módon a mai irodalomszemléletre is hatással van, ennek feltérképezése nélkül csonka és érthetetlen a ’45 utáni magyar irodalomtörténet. – A beszédmódok összjátéka bonyolultabbá vált, de a szocialista realizmus nem tűnt el Sztálin halálával, és ’56-tal sem. Igyekeztek tágítani, bővíteni, újraértelmezni, de mivel valódi kritikának sosem vetették alá, az irodalomtörténet számos félreértést és mítoszt őriz, mely a szocreál öröksége.
