– Nemrég viszont ismét megnyitotta a kapuit a magyar konzulátus Krakkóban. Nem váltja ki ez a centrum szerepét?
– A magyar kultúrdiplomácia egyik vesszőparipája, hogy hatalmas épületeket kell fenntartani külföldön, hogy impozáns módon képviseljék a kultúrát. Mára azonban ennek az ellenkezőjét tapasztalni a nemzetközi kultúrdiplomáciai életben. A lengyelek is rendkívüli módon lecsökkentették az utóbbi években az adminisztrációt és az irodák fenntartási költségeit, s a megtakarított pénzeket a programokra csoportosították át. Véleményem szerint lenne tehát pénz, csak okosabban és hatékonyabban kellene felhasználni az erőforrásokat.
---- Melegmaffia és szakértelem ----
– Úgy tűnik, a lengyeleknél a színház ma is komoly ügy. Mit érdemes tudni az ön által is említett lengyel színházi új hullámról?
– 1990 után nagyon sajátos helyzet alakult ki a lengyel dráma területén. Az a metaforikus, áttételesen politizáló nyelv, amelynek Mrozek volt az egyik világszerte ismert képviselője, nem működött többé. Teljesen új világ jött, a vadkelet, és mindaz a sokszor szörnyűnek bizonyuló jelenség, amit a rendszerváltás utáni évek hoztak magukkal. Erre a változásra először a rendezők reagáltak, akik az ezredfordulón klasszikus műveket állítottak színpadra nagyon modern, naturális felfogásban. Ez egyfajta leszámolás is volt a Lengyelországban időről időre erőre kapó romantikus hagyománnyal. Az új brutalizmus nevében a színpadon átvette az uralmat a ronda beszéd, a szabadosság. Ezek a rendezők viszont nem rendeztek kortárs lengyel drámákat, egész egyszerűen azért, mert szerintük ilyenek nem léteztek akkor. A kilencvenes évek második felében Tadeusz Slobodzianek volt az első olyan kortárs lengyel drámaíró, aki szinte berobbant a közéletbe több drámájával is, egyebek között a Merlinnel és a Miklós cárral. Ezek mind az év drámái lettek. Ugyanő 2003-ban létrehozta a Drámalaboratórium nevű műhelyt, ezzel aztán nagy viszály alakult ki a rendezők és a drámaírók között, amely a mai napig tart. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az egyik oldalon ott az ultraliberális színjátszás, a másikon a hagyományos lengyel drámairodalom továbbéltetői, Slobodzianekkel az élén, akinek nem egy tanítványa maga is kiváló szerzővé vált. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy ezeknek a kiváló szerzőknek a darabjait nem a legjobb rendezők viszik színpadra, mégis nagyon népszerű művekké váltak a közönség körében.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!