Repülünk, Mari! – kiáltja oda szerelmének a debreceni Nagyerdő körhintáján Bíró Máté. Velük együtt forgunk mi is. Fent a félig derült, félig felhős ég egy darabja, oldalt elmosódó arcok, szól a vurstliba illő zene, pörögnek a színészek is, Hegyi Barnabás Arriflex kézi kamerájának köszönhetően egészen testközelben: Soós Imre és a hintájába kapaszkodó, pályakezdő Törőcsik Mari tehetsége, bája szinte tapintható. A földtől való elemelkedés metafizikai boldogságát ilyen sűrítetten ritkán ragadta meg képalkotó művész. Ez megrendülésünk kulcsa, akárhányszor nézzük vissza a ringlispíl röpülését vagy a körhinta motívumot újból előhívó, Fábri legendás művészi precizitásával megalkotott lakodalmi táncot, nem szűnünk meg gyönyörködni a tökéletesre csiszolt jelenetekben.
Hogy mi is pontosan a szerelem, arról minden szó nélkül vallanak a megindító képsorok. A filmnek a másik, a kor társadalmi viszonyaira felépített történetszálát ellenben joggal tarthatjuk ma már elavultnak. Fábri Zoltán kivételes tehetségű művész volt: hogy a termelőszövetkezeti gazdálkodás magasabbrendűségének propagandája nem hat nevetségesnek napjaink közönségének, az rajta kívül leginkább Törőcsik Mari, Soós Imre, Szirtes Ádám, a szülőket alakító Kiss Manyi és Barsy Béla játékának köszönhető.
Nagy feladatra vállalkozott tehát Vidnyánszky Attila, amikor a legendás filmet színpadra alkalmazva a Nemzetiben megrendezte. Hozzátehetjük: ha részben alul is maradt velük szemben, többnyire becsületesen megfelelt a saját maga által támasztott követelményeknek. Más kérdés, hogy miért vállalkozott rá. Erre pontos választ az előadás után sem tudunk adni magunknak.
A Sarkadi–Fábri–Nádasy-opusszal alaposan meg kellett küzdenie Vincze Zsuzsa dramaturgnak. Az előadás a társadalmi vonalat érthető módon kiiktatja, helyébe azonban nem állít semmit, csupán az eredeti mű szerelmi szálát használja fel. Ez pedig önmagában meglehetősen kevés. Fábrinál a társadalmi háttér – bármennyire hazugnak érezzük a mából visszatekintve – és a szerelmi sík egymást erősíti; a film szuggesztivitása is részben ezen múlik, hiszen mindkettőnek komoly tétje van, összefüggnek. A Nemzeti színpadán viszont a történet elemelkedik helytől, időtől; ez a fajta légiesedés, a Sarkadi-művekre oly jellemző realizmus kiiktatása némiképp kiüresíti magát a darabot. Hiányzik a konkrét szituáció; az esetlegességet meg is sínyli a játék.
A figurák egyénisége leegyszerűsödik, bizonyos pontokon formálissá válik. Nem csodálkozhatunk – továbbvezetve a logikai láncot –, ha az adott közegben a parasztkarakterek sem egészen autentikusak. Jellemző, apró példa: ha Barsy Béla mondja a Fábri-filmben, hogy „főd”, azt hitelesnek érezzük, fals a hangzása viszont a Nemzeti színpadán. (Talán nem függetlenül a ténytől, hogy a hazai parasztság likvidálása utáni korban maga a szó is részben más jelentéstartalmat hordoz.)
A színészek közül a legerősebb a fiatalság, a tisztaság erejét hordozó ifjabb Vidnyánszky Attila. A többiek korrekt mesterségbeli munkát végeznek. Kiss Andrea egyetemi hallgató (ő alakítja Pataki Marit), színpadi jelenléte kifejezetten biztató. Zsuráfszky Zoltán táncosai, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai szépen járják, ropják. Jelenlétük általában használ az előadásnak, akár a zenei háttér.
Bíró Mátét dalra fakasztani viszont felesleges túlzás. Hiányzik a csönd. A rövid, súlyos csöndekre gondolok. A repülés boldogságát is csupán pillanatokra érezni, esetlegesen, jórészt az ifjabb Vidnyánszky Attila feltűnésekor.
(Sarkadi Imre–Fábri Zoltán–Nádasy László–Vincze Zsuzsa: Körhinta. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
Hogy mi is pontosan a szerelem, arról minden szó nélkül vallanak a megindító képsorok. A filmnek a másik, a kor társadalmi viszonyaira felépített történetszálát ellenben joggal tarthatjuk ma már elavultnak. Fábri Zoltán kivételes tehetségű művész volt: hogy a termelőszövetkezeti gazdálkodás magasabbrendűségének propagandája nem hat nevetségesnek napjaink közönségének, az rajta kívül leginkább Törőcsik Mari, Soós Imre, Szirtes Ádám, a szülőket alakító Kiss Manyi és Barsy Béla játékának köszönhető.
| |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Nagy feladatra vállalkozott tehát Vidnyánszky Attila, amikor a legendás filmet színpadra alkalmazva a Nemzetiben megrendezte. Hozzátehetjük: ha részben alul is maradt velük szemben, többnyire becsületesen megfelelt a saját maga által támasztott követelményeknek. Más kérdés, hogy miért vállalkozott rá. Erre pontos választ az előadás után sem tudunk adni magunknak.
A Sarkadi–Fábri–Nádasy-opusszal alaposan meg kellett küzdenie Vincze Zsuzsa dramaturgnak. Az előadás a társadalmi vonalat érthető módon kiiktatja, helyébe azonban nem állít semmit, csupán az eredeti mű szerelmi szálát használja fel. Ez pedig önmagában meglehetősen kevés. Fábrinál a társadalmi háttér – bármennyire hazugnak érezzük a mából visszatekintve – és a szerelmi sík egymást erősíti; a film szuggesztivitása is részben ezen múlik, hiszen mindkettőnek komoly tétje van, összefüggnek. A Nemzeti színpadán viszont a történet elemelkedik helytől, időtől; ez a fajta légiesedés, a Sarkadi-művekre oly jellemző realizmus kiiktatása némiképp kiüresíti magát a darabot. Hiányzik a konkrét szituáció; az esetlegességet meg is sínyli a játék.
| |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
A figurák egyénisége leegyszerűsödik, bizonyos pontokon formálissá válik. Nem csodálkozhatunk – továbbvezetve a logikai láncot –, ha az adott közegben a parasztkarakterek sem egészen autentikusak. Jellemző, apró példa: ha Barsy Béla mondja a Fábri-filmben, hogy „főd”, azt hitelesnek érezzük, fals a hangzása viszont a Nemzeti színpadán. (Talán nem függetlenül a ténytől, hogy a hazai parasztság likvidálása utáni korban maga a szó is részben más jelentéstartalmat hordoz.)
A színészek közül a legerősebb a fiatalság, a tisztaság erejét hordozó ifjabb Vidnyánszky Attila. A többiek korrekt mesterségbeli munkát végeznek. Kiss Andrea egyetemi hallgató (ő alakítja Pataki Marit), színpadi jelenléte kifejezetten biztató. Zsuráfszky Zoltán táncosai, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai szépen járják, ropják. Jelenlétük általában használ az előadásnak, akár a zenei háttér.
| |
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Bíró Mátét dalra fakasztani viszont felesleges túlzás. Hiányzik a csönd. A rövid, súlyos csöndekre gondolok. A repülés boldogságát is csupán pillanatokra érezni, esetlegesen, jórészt az ifjabb Vidnyánszky Attila feltűnésekor.
(Sarkadi Imre–Fábri Zoltán–Nádasy László–Vincze Zsuzsa: Körhinta. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!