Sylvia Plachy: egy világsztár világsztár mamája

Sylvia Plachy világhírű magyar származású fotós képeiből nyílt kiállítás. És igen, ő Adrien Brody mamája is.

Trükkös és jótékony személyesség ez, mert az is átérezheti, aki csak a művész képeivel kerül párbeszédbe, ugyanakkor nehezen feledhető és összetett élmény, ha ez a törékeny, de még mindig energikus, ízig-vérig New York-i, de mégis lelke legapróbb zugaiban is kelet-európai jelenség maga mesél a képeiről – ahogy ez hétfő délelőtt történet a Mai Manó Házban, ahol Plachy 110 képe várja a fotó nyelvén elbeszélt mesékre, pillanatokba költött erkölcsi példázatokra fogékony nézőket.

Szerencsésnek is mondhatnánk az 1956-ban, tizenhárom évesen Amerikába kivándorolt Sylvia Plachy-t, hiszen kérdően felhúzott szemöldökkel rápillant a világra, és a világ rögtön képes beszélni hozzá. Ez a képes beszéd megannyi történet és tanulság felfedezőjévé avatja őt, és talán nem olcsó pszichologizálás azt állítani, hogy egyúttal valamiféle egzisztencialista erejű felismeréssel és megkönnyebbüléssel is szolgált számára.

Igaz, az élet igazságait leginkább ködképeken, homályosan láthatjuk csak – és a köd, az elmosódás Plachy visszatérő motívuma is. Füstbe burkolózó New York-i hajléktalan, gyér temetői fényben fürdő özvegy (az alkotó édesanyja, ha már személyesség), vagy éppen ködfoltban kirajzolódó, az embernél is emberibb majomarc. Merthogy az állatok is visszatérő mániái a magyar–amerikai fotósnak. Szelídített cirkuszi macska, kimerülten fürdőző versenyló („ez valójában az én önarcképem” – mondja Plachy), vagy éppen drogkísérletnek kitett négylábúak. És mi lehetne személyesebb és életközelibb téma, mint az elmúlásé.

Ami szinte minden képén ott leselkedik – a legvidámabb pillanat mögött is ott kunkorodik és incselkedik a Memento mori! intelme. Saját kutyájának teteme. És ha már elmúlás, akkor a félelem. Furcsa maszkban pózoló kisfiú Mohácsról, aki hiába mered fenyegetően a kamerába, közben ő is csak retteg. Plachy képein a komor vidámmá szelídül, a derű fenyeget. Megkapó és szépen komponált kép egy vándorsólyomról – a valóságban a fiókáit védő ragadozó madár éppen megtámadta a fotóst.

Ha valami távol áll a még Plachy-tól, az a fotóriporteri esztétika fősodra – pedig nyolc évig járta New York utcáit a Village Voice riportereként, ott volt az NDK utolsó pártkongresszusán és a mostani kiállításon is láthatók tőle fotók a világ több pontjáról. De nem a dráma, hanem a líra a terepe, meg a létezés egyszerre kisszerű és mégis minden ízében a teljesség reményét hordozó szívfájdító gyönyörűsége.

Olyan képköltészről van szó, aki egy szomorkás folyóparti fotóval tud mesélni a kongóiak nyomorától, vagy két pár láb részletével egy esküvői parti melankóliájáról. „Minden csak mintha egy dróton függne” – így írja le a kelet-európai létezés sajátos léttapasztalatát. És ezt a tapasztalatot sikerült neki olyan egyetemes érvényűvé emelnie a fotográfiában, hogy New York, és azon keresztül az egész világ felfigyelt a munkáira. „Lopok egy képet, és utána bocsánatot kérek érte” – mondja munkamódszeréről. Megbocsátjuk, a legnagyobb örömmel.

(Sylvia Plachy – Mikor lesz holnap. Mai Manó Ház. Megtekinthető április 19-ig.)