Tompa Andrea: Trianon társadalmi trauma

Az Erdély-témáról, a konzervatív és a liberális olvasókról, valamint a Márai-díjról is kérdeztük Tompa Andreát.

– Amikor ezt az interjút egyeztettük, azt mondta, hogy már úgyis régen szeretett volna bemutatkozni a Magyar Nemzet olvasóinak.
– A hiteles műveknek valahogy fölötte kellene állnia a megosztottságnak. Erdélyről írok, és az erdélyi téma olvasói inkább a konzervatív oldalon vannak, vagy ott is. Nagyon örülnék annak, ha ez a könyv megméretődne ott is, ahol nagyobb a kötődés ehhez a témához. De Vida Gábor Trianon-regényéről sem írt a lap tudtommal. Ugyanakkor a liberális gondolkodású olvasói réteg is valamiféle „aha-élménnyel” reagált könyvemre, ami egy kicsit meglepett.

– A regény sokszor érint olyan témákat, amelyekkel ez a liberális olvasói réteg szívesen foglalkozik: feminizmus, nemzetek felettiség. Lehet, hogy az ő aha-élményük részben ebből táplálkozott.
– Trianon vesztesége, gyásza viszont nem olyan téma, amelyeket a liberális olvasó megszokott. De az említett témák is kapcsolódási pontot jelenthettek, és mivel a regény a századelőn játszódik, annak az időszaknak a forradalmi, „modern” gondolatai ezek voltak. Ez az olvasóréteg úgy nőtt fel, hogy kizárta az életéből az Erdélyről való gondolkodást és érzéseket. És most találkozott velük egy könyvben.

– A kisebbségi lét tragédiáinak, traumáinak újszerű bemutatásáért kapta a díjat. Tud azonosulni ezzel az indoklással?
– A regényben próbáltam járatlan úton menni: meghaladni tabukat, a tagadást, megtörni hallgatást vagy a nosztalgikus írásmódot, amelyek az Erdély-témára általában jellemzőek, és feltérképezni Erdély történelmi bonyolultságát. A tragédiák és a traumák iránti érdeklődést is vállalom, Trianont én társadalmi traumának látom és annak próbálom megírni. De nem tudok olyan tragédiákat írni, ahol a hősök végleg összeomlanak, belehalnak a történelembe. Az én regényhőseim együtt élnek vele, megpróbálnak továbbmenni.

– A regényben szerepel egy kolozsvári református magyar zsidó orvos, aki a román bevonulás után, március 15-én felvágja az ereit. A főhősnő csodálja ezt az embert, ugyanakkor az a véleménye, hogy az egyetem orvosi karának fel kellene esküdnie a román királyra, és tovább gyógyítani.
– És közben ott a másik főszereplő, aki sem az ereit nem vágja fel, sem a román királyra nem esküszik fel, hanem elmegy praktizálni falura, pedig nagyreményű sebész volt. Ez is egy út. Az is, hogy valaki elfogadja a helyzetet, megtanul románul, és integrálódni próbál. És az is, hogy elmenekül. Esetleg kétségbeesésében öngyilkos lesz. Egyébként örökre kutathatatlan, hogy 1920–21 körül hányan lettek Erdélyben öngyilkosok, a statisztikákat mindig is meghamisították. A szereplők sorsában azokat a lehetőségeket akartam bemutatni, amelyek az akkori ember előtt álltak. A főhőseim maradtak, és próbáltak a helyzettel valamit kezdeni. Nekem ez a lehetőség tűnt a legérdekesebbnek.

– Fontos a történelmi hitelesség?
– Dokumentarista írásmódot követek. Néha egy félévnyi tévedés is mérhetetlen fájdalommal tölt el, képes vagyok emiatt újraírni egész fejezeteket, amikor rájövök a tévedésre. Akkor tudom szabadon mozgatni a szereplőimet, ha nagyon mélyen ismerem a kort. Trianonról például szinte semmit nem tudtam. Nem tanultam róla az iskolában, csak annyit, hogy Erdély „egyesült” Romániával.

– Ezek szerint egy nagy Trianon-kutatáson van túl. Milyen meglepetések érték?
– Az egyik a hiány. Nagyon kevés a dokumentum, amiből jól feltárható lenne a főszereplőim élete. Vannak történészi munkák, amelyek fontos narratívákat raknak össze, de engem az eredeti források érdekeltek. Sajnos a kolozsvári egyetem, a kórházak sorsa és az egyetem Szegedre menekülése egy komplett levéltári lyuk. A román levéltárakban próbáltam hozzáférni betegnyilvántartásokhoz, de eltűntek. Janovics Jenő, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója például 1919-ben elmegyógyintézetbe menekült. Tudni akartam, ki más volt még ott rajta kívül, de nincs erről adat. A másik meglepetés a hihetetlen mértékű román cenzúra 1919 első felében. A magyar újságok nagy fehér foltokkal jelentek meg, a cikkek szinte felét eltüntette a cenzor. Később már kialakult az öncenzúra. A harmadik érdekes dolog a revíziós gondolat kultusza volt, ami a második világháborúig, a második bécsi döntésig politikai szinten életben tartott narratíva volt. Magyarországon minden híradó egy Nagy-Magyarország térképpel kezdődött.

– A regény főszereplői is úgy gondolják, hogy ez nem maradhat így.
– Az első három-négy évben úgy vélik, hogy ez képtelenség. Úgy képzelem, a húszas évek közepére állhatott be a depresszió, amikor egyre világosabbá vált, hogy nem lesz változás. Ugyanakkor még a jóval később is érkeztek beadványok Erdélyből az ENSZ-hez.

– Vannak arról dokumentumok, hogy élte meg az erdélyi átlagember ezeket az éveket?
– Nagyon kevés anyagot találtam, és jó részük már a második bécsi döntés korában született, ekkor fakadtak fel ezek a sérelmek. Janovics Jenő is ekkor írta meg, mi történt vele 1919 és 1940 között. Közben nemigen írt erről. Attól tartok, inkább hallgatás övezte ezt a kérdést. Az emberek nem tudtak a helyzettel mit kezdeni. Megpróbáltak abban a valóságban élni. Valószínűleg szerepet játszott az is, hogy veszélyes volt erről beszélni, és később keményen meg is torolták az ilyen gondolatokat.

– A főhősei egy félig székely, félig csángó orvostanhallgató és egy nagyenyedi zsidó családból származó medika. Miért ők voltak érdekesek?
– Próbáltam aláaknázni azt a gondolatot, hogy az erdélyi ember egyféle. A székely fiú félig csángó családból jön, ami a székelytől is teljesen különböző világ. A lány pedig integrálódó zsidó családból, számára fontos a nemzeti érzés, de az is, hogy a kolozsvári egyetem „hét felekezet egyeteme”, vagyis toleráns minden vallás iránt, így ő is tanulhat.

– A kisebbséggé váló magyarságot egyik főhős sem éli meg úgy, mint egy közösséget, amelynek ő is tagja, és amelynek közös érdekei lehetnek. Miért?
– Mindig magányos hősöket írok, ez talán alkati kérdés. Ez a saját élményem, és a történet korát is inkább így tudom elképzelni. 1920 után az orvostársadalom is széthullott, az új hatalomnak ez is volt az érdeke. A hatvanas-hetvenes években szintén politikai cél volt ez, akkor atomizálódásnak nevezték. A szüleim már ebben a korszakban nőttek fel. Ők a hallgatás nemzedéke voltak, akik inkább nem vettek tudomást a múltról és keveset is tudtak. Életem első húsz évét ebben a valóságban éltem le. Csak a kilencvenes évek után kezdtem el látni annak jeleit, hogy létezhet egyfajta közösségi érdekérvényesítés.

– A történetben sok utalás van, amit akár a jelenre is vonatkoztathat az olvasó.
– Nyilván szeretném, ha a történet meg tudna kapaszkodni a jelenben is. De az ott megjelenő eszmék a kor gondolatai, amelyek következményeikkel kötődnek a jövőhöz. A főhősnő, aki elég naiv, például lelkes híve a szocialista gondolatnak. El tudja képzelni, hogy létrejöhet egy nagy olvasztótégely, ahol minden és mindenki egyenlő. A történet 1928-ig tart, de az olvasó nyilván a mai tudásával olvassa, és tudja, hogy ha tovább írnánk a regényt, akkor ez a lány zsidóként jogfosztottá válna. És aztán a kommunista hatalom – amelynek egyébként szintén megvolt a maga antiszemita vonulata – pedig azt várná el tőle, hogy magyarként ne a magyar érdekeket képviselje. Ez tehát egy zsákutca. Szeretném, ha az olvasó felül tudná vizsgálni azokat a gondolatokat, amelyekkel a regényben találkozik. Ilyen értelemben „a szerző gondolata” nem létezik, az olvasónak kell eligazodnia.

– Mindkét regényében Erdéllyel foglalkozik. Még az ott élő írók közül is kevesen írnak ma ennyit és ilyen konkrétan az erdélyi múltról. Miért ragaszkodik ehhez a témához?
– Erre vagyok igazán, őszintén kíváncsi. Irigylem azokat az erdélyi (származású) írókat, akik el tudják hagyni az Erdély-tematikát, de engem jelenleg nem érdekel más. Később talán ez megváltozik. Írói szempontból szerencsés, hogy van egyfajta otthonos idegenségérzetem Erdéllyel szemben: benne is vagyok, de rá is látok. Ma már magyarországinak számítok ott, és érzek is ezzel kapcsolatban némi feszültséget. Az egyetemen a diákjaim nem tudják, hogyan viszonyuljanak egy erdélyi származású, Magyarországra települt tanárhoz, aki most visszajön tanítani: erdélyiként vagy magyarországiként? Magyarországon még mindig erdélyinek számítok, de a díj kapcsán kaptam például lerománozást is; úgy kezdődött az olvasó levele, hogy „nem muszáj hazánkban élni”. Az az érzésem, hogy itt is, ott is sokkal jobban értenének egy kevésbé bonyolult identitással.