Nem titkolom, Kesselyák Gergely elképzelése a népoperáról számomra rendkívül szimpatikus. Meggyőződésem, hogy ez a műfaj csak tetszhalott, ha átcsomagoljuk a mai kor igényei szerint, újra régi fényében tündökölhet. Ehhez persze nézők kellenek, olyanok, akik nem csak estélyiben, nem csak arannyal csillogó, rangos épületekben és nem csak végtelenül elvont rendezésekben tudnak gondolkodni.
Erre való az Erkel Színház, amely újbóli megnyitása óta minden egyes nap bizonyítja, hogy az opera műfaja a rendszerváltás óta csakis pénzkérdés miatt vált egy szűk réteg előjogává. Ha elérhető az ára, szinte verekednek a jegyekért. Ennek fényében különösen furcsa, hogy csak hat előadást hirdettek Kesselyák Gergely Miskolcon már sikeresen vizsgázott Nabuccójából, ugyanis ha valami, ez aztán igazán népopera. Maga a mű, és a rendezés is. Ezért aztán evidens, hogy az Erkelben van a helye.
Az emberek persze már Miskolcon is sokkal jobban fogadták Kesselyák Gergely kissé ezoterikus, jól átlátható, az asztrológia közismert jelképeit sem nélkülöző és nagyon is szerethető világát, mint a kritikusok, akik jellemzően a kákán is csomót keresnek. Valószínűleg azért, mert ez a darab nem is az utóbbiak sajátos és belterjes csoportjának készült, hanem azoknak, akik nem akarnak mindenbe belelátni valamit, hanem egyszerűen csak élvezni szeretnék a gyönyörű Verdi-muzsikát.
Kesselyák elképzelése az Istenhez való visszatalálásról, a hitről, az ezekből születő új világrendről, az univerzum törvényszerűségeiről elvonatkoztat a történettől, de mégsem veszi el a librettó szerinti kor stílusjegyeit. Bár látszólag historizál, valójában nagyon is spirituális a megközelítés, ami nemcsak a gigantikus hatású színpadképen (díszlettervező: Zeke Edit), vagy a látványos jelmezeken (jelmeztervező: Papp Janó) jön át, hanem a zenén is.
Ennek nyilvánvalóan egyik oka az, hogy Kesselyák maga is karmester, ha rendez, akkor is elsősorban a zenéből indul ki, másrészt érezhetően teljes az összhang kiváló kollégájával, Kovács János karmesterrel. A zenekar játéka emiatt rendkívül sokszínű és szinte beszédes, ahogy nemcsak kíséri, de szinte meg is jeleníti a színpadi történéseket, az énekkar pedig átütő erejű. A Nabuccónak egyébként is lelke a kórus, ha az énekkari részeket jól megoldják, már nyert ügye van az előadásnak.
Nem véletlen, hogy Alexandru Agache olyan nagy sikerrel énekelte szerte a világban a Nabucco címszerepét. Ezt a szólamot gyakorlatilag rá szabták. A Nabucco a cselekmény szempontjából kevésbé kidolgozott karakterét olyan összetetten tudja bemutatni, ahogy kevesen. A világ vezető operaházainak élményét kínálja a magyar közönségnek az Erkelben, ahol először az erkélyen jelenik meg, és onnan énekli át a kórust és a zenekart, s énekhangjáról később azt is bizonyítja, fojtott hangon, pianóban is ugyanezt az erőt képviseli.
Aki tudja, ha másért nem, miatta mindenképp nézze meg az előadást. Remek énekes és remek színész. Hozzá képest a többiek szintekkel lejjebb vannak: Rálik Szilvia Abigélje csak a darab legvégén válik líraivá, nekem kicsit éles a hangja és merev a játéka, karaktere nem igazán tud azonosulni a szereppel, illetve azzal, amit Abigéltől várunk. Gál Erika Fenénája és Horváth István Izmaele nem zavaró, de nem is kiemelkedő, hasonlóan a többi szereplőhöz.
Végül pedig ne felejtkezzünk meg a közönségről, akiket a végén Kesselyák megénekeltet, a híres Szabadságkórus gyönyörű dallamával. Ugyanis ez a közönség a kulcsa az opera műfajának: ha hazafelé is a dallamát fütyüli magában, akkor legközelebb is ott lesz a nézőtéren.
(Verdi: Nabucco. Erkel Színház, február 13., 19.00)
