„Valamit tudnia kell” annak a zenés produkciónak, amelyik az Eurovíziós Dalfesztiválon akar durrantani.
Ha a megmérettetés közelmúltbéli történetét figyeljük, azért ez a bizonyos durrantás jelentős részben a külsőségekről szólt, nem pedig „holmi” zenei teljesítményről, közkedvelt dallamról, üzenetet közvetítő szövegről.
Nézzük! 1998-ban Birminghamben például az az izraeli Dana International nyert Diva című nótájával, akire legfeljebb amiatt emlékezhetünk, mert transznemű, a dalát ma már csak a legelvetemültebb rajongók dudorásszák. Persze abban az időben ünnepelt „polkorrektségnek”, a tolerancia és az elfogadás nagy pillanatának számított hájpolni a zeneileg és színpadi megjelenésében is totális katasztrófa Danát – eredeti nevén Yaront, későbbi nemváltása után Sharon Cohent –, mi meg szinte szégyenkezhettünk a rossz napot kifogott Horváth Charlie 23. helyen végzett produkciója után, aki „csak” egy kellemes szimfonikus rockdalt (A holnap már nem lesz szomorú) vitt ki Szabó Tamás harmonikaszólójával.2006-ban aztán a finnek egy jó két perc erejéig legalább nem unalmas, de összességében provokatív és amúgy poptörténeti szinten felejtős versenyzője, a Lordi nyert a Hard Rock Hallelujah-val.Igen, valahogy érezhetővé vált az elmúlt évek során, ebben a versenyben nem feltétlenül fő szempont a dal zenei vagy szöveges anyaga, hisz a „közönségszavazás” (vagy mi ) során sosem lehetett tudni, ki és milyen szempontok alapján választja ki a végső győztest. Ma már minden versenyző – és a műsor közönsége is – csöndben tudomásul veszi, hogy jó dalt maximum a saját szórakoztatására ír az aspiráns (csapata), de bármilyen kompozíció is születik, azt úgy kell becsomagolni, hogy a végeredmény fogyasztható, frappáns, konkrét, egyszerű üzenet legyen. Kállay-Saunders András tavalyi versenydala sem több négy akkordnál, de az előadó jó kiállása és a szöveg tematikája kiválóan smakkolt a verseny szellemiségével, 5. lett a döntőben – ugye a fejlett, felvilágosult nyugati világban igen divatos a „családon belüli erőszak”-ozás.
