40 nap alatt a Szovjetunió körül 2.

Beszögelt ajtók és gyémántcsempészet – így turnézott a P. Mobil a Szovjetunióban.

Moszkvában, a KGST-palotában is kellett játszanunk, de ott protokollvendégként. Vagyis nem fizettek a fellépésért. A zenekarral megbeszéltem, ha már nincs pénz – előkelő hely lévén –, a gázsit leesszük, leisszuk és letelefonáljuk. Ugyanis a palotából a világ minden országába lehetett telefonálni. A fogadáson, a lazacon, a kaviáron keresztül a pezsgőig, a különleges gyümölcsökig és italokig volt minden bőségesen, miközben a szocialista tábor népei nyomorogtak. A finom és drága italokból pedig sikerült annyit elpusztítani, hogy alaposan berúgtunk.

Roadunk, Mészáros András, a Kopasz mesélte, hogy kereste a sportcsarnokban működő számtalan lámpát vezérlő világításpultot. Bekísérték őt egy körülbelül 3×3 méteres betonpadlójú szobába, ahol a kezébe adtak egy botot. Ez volt a világításvezérlő szoba. A bottal koppantania kellett a betonpadlóra: először egyet, amire minden lámpa zölden világított. Két koppantásra az összes reflektor sárgára váltott, háromra pedig kék lett. Kiderült, hogy a „keverőszoba” alatt lévő helyiségben egy katona figyelte a koppantások számát, a többi baka pedig az ő utasítására húzogatta a koppantásoknak megfelelő színű világításvezérlő kart.

Történtek kisebb „balestek” is. Cini egyik vokalistáját akut székrekedéssel kórházba kellett szállítani, ahol egy-két napon belül rendbe hozták. Vikidál Gyula ugrott be helyette vokálozni, énekelni. Úgy néztek ki, mint két szűz között egy kárpáti talpas medve.

– Az effajta élethelyzet, az egymásra utaltság meglehetősen sok konfliktust szülhet. Hogyan viseltétek a hosszú összezártságot?
– Szerintem az, hogy ki mennyire tud ilyen hosszú és nehéz körülmények közötti turnéhoz alkalmazkodni, nagyban függ az illető értelmi képességeitől. Ezekre a kihívásokra persze nem egyformán reagált a zenekar, voltak, akiktől megőrültem az állandó kötözködés, problémázás miatt. Ebből a hosszú turnéból leszűrtem a tanulságot: láttam, hogyan működik, illetve nem működik ez a rendszer. Láttam az elképesztő méretű szervezetlenséget és hozzá nem értést. Ám korántsem az egyszerű emberekkel volt probléma, ők tették a dolgukat. Az egész rendszerrel, illetve azok kiszolgálóival volt a baj.

Voltam egy szibériai szállodában, ahol csak ruhástul tudtam aludni, kizárólag a cipőmet vettem le. Reggelre az asztalon lévő pohárban megfagyott a víz. Három napig nem tudtunk hazajönni, mert a repülőgépben nem volt kerozin. Történt ez egy olyan országban, ahol bővelkednek az energiahordozóban. Arról nem beszélve, hogy a Szovjetunió akkoriban a világ egyik vezető hatalmának tartotta magát. Ebben a hatalmas országban állandóan meg kellett küzdeni valamiért. Megérkezünk az asztraháni repülőtérre, kiszállunk, a cucc is megérkezik, kipakoljuk. Várunk, de senki nem jön értünk. A turnémenedzser telefonálgat, közben bezár a repülőtér. A felszerelést kipakoljuk a repülőtér bejárata elé, közben besötétedik. Ülünk a hangfalakon, várunk, közben a kóbor kutyák is megjelennek. Aztán megérkezik a helyi szervező, s kiderül, hogy a két repülőtér közül épp a másikon várt bennünket...

A nagy szovjet turné után Lengyelországba hívtak bennünket. Az egyik orosz laktanyában, ahol egy tankhadosztály állomásozott, nyomtuk le a műsort, amely után vacsorára voltunk hivatalosak. Főképp, amikor megtudták, hogy azon a héten a KGST-palotában vendégeskedtünk Egyébként a parancsnoknak nagyon nem tetszett a műsorunk, a katonáknak annál inkább. A vacsorán legalább egy vödör büdös halat megettem, majd a katonák elkezdték itatni az egész zenekart. A helyzet akkor kezdett gyanús lenni, amikor látom, hogy a százhúsz-százharminc kilós roadunk, aki vizespohárból itta a pálinkát, egyszer csak hanyatt dől. A buli végeztével mindannyiunkat bepakoltak egy mikrobuszba. Szerencsére a roadoknál még maradt Skála-reklámszatyor, amit azonmód sikerült telehánynom a korábban letuszkolt büdös hallal. Eközben a bal szememre időszakosan megvakultam. Kiderült, hogy a „tankisták” a normál Sztolicsnaja vodkát, ami nem különösebben erős pia, kilencvennyolc százalékos tiszta szesszel keverték össze, és ezzel itattak bennünket.

Másnap, ebben a félhalott és félvak állapotban kellett felvennem a pénzt, ennek érdekében az egész zenekar megkülönböztetett gondoskodással próbált talpra állítani. Valamikor kora délután lettem úgy-ahogy mozgásképes, így el tudtam intézni az adminisztrációt. A halnak és a savanyú káposztának köszönhető, hogy ennyivel megúsztam a kalandot. Egyébként a Szovjetunióba menet a repülőgépen előttem ülő ember evett papírvékonyságúra hengerelt halat, majd húzott egy slukkot az arcszeszes üvegből. Alig akartunk hinni a szemünknek.

Ezzel és az ehhez hasonló történekkel, még ha villanásra is, de kinyílt előttünk egy egészen más – elképesztő – világ. Ugyanakkor látnunk kellett, hogy a szovjet rendszer minden visszássága ellenére az egyszerű orosz és más tagköztársaság-beli emberekben hihetetlen élni akarás, életerő van.