– Visszatérve az adásvételre, Bencsik Samu is jó üzletet csinált odakinn.
– Igen, kivitte magával és eladta Barta Tamás arany színű Les Paul Gibson gitárját, amit előzőleg vásárolt meg Laux Józseftől. Már hazafelé tartottunk, túl a vámvizsgálaton, amikor Samu megkért, vegyem elő és adjam oda neki a fogkrémemet. Megkérdeztem, hogy miért. Akkor derült ki, hogy a gitár árából vett egy legalább négyezer rubelt érő blauweiss gyémántot, amit az én fogrémemben dugott el és csempészett haza. Aranyművesnek tanult, így értett hozzá, ráadásul volt a bizományiban valami rokona, akinek itthon el tudta adni. Mindenesetre érdekes, hogy pont az én fogkrémes tubusomat találta a legjobb rejtekhelynek...
– Hogyan fogadták odakinn a P. Mobilt?
– Leningrádban oroszul konferáltam fel, hogy a kezemben levő két összepántolt deszkadarab – akkor még nem létezett a mai, kéz formájú, stilizált szerkezet – egy százwattos tapsgép. Amúgy is nagyon szerették „lóhajú” kinézetünket, basszusszólónkat, és egyáltalán, az egész zenénket, ettől aztán végképp eszüket vesztették. Bali György ügyelő és a szovjet csoportvezető, ők mindezeket ellenezték, attól is idegesek lettek, amikor nem orosz területeken járva az adott tagország nyelvén köszöntöttem a nézőket. De az egyszerűbb szavak mellett a számok címeit is megtanultam.
A litvánoknál például – az általuk mélyen utált, és az állandó konferanszunk által oroszul bevezetett felkonf után – anyanyelvükön mondtam: „Jó estét, Kaunas!” Erre aztán feltépték a padokat. Ebből okulva, másnapi koncertünkön, miután megtelt a terem rockerekkel, beszögelték az ajtókat. Se ki, se be! Végigjártuk a három balti tagköztársaságot, ahol érdekes reakciókat tapasztaltunk. A Kongresszusi Központhoz hasonló bársonyszékes koncertteremben ült a közönség, amely eléggé visszafogott volt. Minden számot szépen megtapsoltak, de semmi zajongás, ordítozás. Az utolsó szám után elbúcsúztam, az öltözőben éppen az északi népek hideg fogadtatásáról beszélgettünk, amikor lélekszakadva rohan fel valamelyik vezető, hogy a közönség visszatapsolt bennünket. Eltelt egy kis idő, amíg a hatalmas épületen belül visszatértünk a színpadra, ott kiderült, hogy lejövetelünk óta állva tapsoltak és követeltek vissza bennünket.
Moszkvában, a KGST-palotában is kellett játszanunk, de ott protokollvendégként. Vagyis nem fizettek a fellépésért. A zenekarral megbeszéltem, ha már nincs pénz – előkelő hely lévén –, a gázsit leesszük, leisszuk és letelefonáljuk. Ugyanis a palotából a világ minden országába lehetett telefonálni. A fogadáson, a lazacon, a kaviáron keresztül a pezsgőig, a különleges gyümölcsökig és italokig volt minden bőségesen, miközben a szocialista tábor népei nyomorogtak. A finom és drága italokból pedig sikerült annyit elpusztítani, hogy alaposan berúgtunk.
Roadunk, Mészáros András, a Kopasz mesélte, hogy kereste a sportcsarnokban működő számtalan lámpát vezérlő világításpultot. Bekísérték őt egy körülbelül 3×3 méteres betonpadlójú szobába, ahol a kezébe adtak egy botot. Ez volt a világításvezérlő szoba. A bottal koppantania kellett a betonpadlóra: először egyet, amire minden lámpa zölden világított. Két koppantásra az összes reflektor sárgára váltott, háromra pedig kék lett. Kiderült, hogy a „keverőszoba” alatt lévő helyiségben egy katona figyelte a koppantások számát, a többi baka pedig az ő utasítására húzogatta a koppantásoknak megfelelő színű világításvezérlő kart.
Történtek kisebb „balestek” is. Cini egyik vokalistáját akut székrekedéssel kórházba kellett szállítani, ahol egy-két napon belül rendbe hozták. Vikidál Gyula ugrott be helyette vokálozni, énekelni. Úgy néztek ki, mint két szűz között egy kárpáti talpas medve.
– Az effajta élethelyzet, az egymásra utaltság meglehetősen sok konfliktust szülhet. Hogyan viseltétek a hosszú összezártságot?
– Szerintem az, hogy ki mennyire tud ilyen hosszú és nehéz körülmények közötti turnéhoz alkalmazkodni, nagyban függ az illető értelmi képességeitől. Ezekre a kihívásokra persze nem egyformán reagált a zenekar, voltak, akiktől megőrültem az állandó kötözködés, problémázás miatt. Ebből a hosszú turnéból leszűrtem a tanulságot: láttam, hogyan működik, illetve nem működik ez a rendszer. Láttam az elképesztő méretű szervezetlenséget és hozzá nem értést. Ám korántsem az egyszerű emberekkel volt probléma, ők tették a dolgukat. Az egész rendszerrel, illetve azok kiszolgálóival volt a baj.
Voltam egy szibériai szállodában, ahol csak ruhástul tudtam aludni, kizárólag a cipőmet vettem le. Reggelre az asztalon lévő pohárban megfagyott a víz. Három napig nem tudtunk hazajönni, mert a repülőgépben nem volt kerozin. Történt ez egy olyan országban, ahol bővelkednek az energiahordozóban. Arról nem beszélve, hogy a Szovjetunió akkoriban a világ egyik vezető hatalmának tartotta magát. Ebben a hatalmas országban állandóan meg kellett küzdeni valamiért. Megérkezünk az asztraháni repülőtérre, kiszállunk, a cucc is megérkezik, kipakoljuk. Várunk, de senki nem jön értünk. A turnémenedzser telefonálgat, közben bezár a repülőtér. A felszerelést kipakoljuk a repülőtér bejárata elé, közben besötétedik. Ülünk a hangfalakon, várunk, közben a kóbor kutyák is megjelennek. Aztán megérkezik a helyi szervező, s kiderül, hogy a két repülőtér közül épp a másikon várt bennünket...
A nagy szovjet turné után Lengyelországba hívtak bennünket. Az egyik orosz laktanyában, ahol egy tankhadosztály állomásozott, nyomtuk le a műsort, amely után vacsorára voltunk hivatalosak. Főképp, amikor megtudták, hogy azon a héten a KGST-palotában vendégeskedtünk Egyébként a parancsnoknak nagyon nem tetszett a műsorunk, a katonáknak annál inkább. A vacsorán legalább egy vödör büdös halat megettem, majd a katonák elkezdték itatni az egész zenekart. A helyzet akkor kezdett gyanús lenni, amikor látom, hogy a százhúsz-százharminc kilós roadunk, aki vizespohárból itta a pálinkát, egyszer csak hanyatt dől. A buli végeztével mindannyiunkat bepakoltak egy mikrobuszba. Szerencsére a roadoknál még maradt Skála-reklámszatyor, amit azonmód sikerült telehánynom a korábban letuszkolt büdös hallal. Eközben a bal szememre időszakosan megvakultam. Kiderült, hogy a „tankisták” a normál Sztolicsnaja vodkát, ami nem különösebben erős pia, kilencvennyolc százalékos tiszta szesszel keverték össze, és ezzel itattak bennünket.
Másnap, ebben a félhalott és félvak állapotban kellett felvennem a pénzt, ennek érdekében az egész zenekar megkülönböztetett gondoskodással próbált talpra állítani. Valamikor kora délután lettem úgy-ahogy mozgásképes, így el tudtam intézni az adminisztrációt. A halnak és a savanyú káposztának köszönhető, hogy ennyivel megúsztam a kalandot. Egyébként a Szovjetunióba menet a repülőgépen előttem ülő ember evett papírvékonyságúra hengerelt halat, majd húzott egy slukkot az arcszeszes üvegből. Alig akartunk hinni a szemünknek.
Ezzel és az ehhez hasonló történekkel, még ha villanásra is, de kinyílt előttünk egy egészen más – elképesztő – világ. Ugyanakkor látnunk kellett, hogy a szovjet rendszer minden visszássága ellenére az egyszerű orosz és más tagköztársaság-beli emberekben hihetetlen élni akarás, életerő van.
