Hatalmas sikert és elismerést hozott Budapestnek a Művészetek Palotája Wagner-fesztiválja, egészen felpezsdítette a zeneszerző művei köré ült csöndes hazai érdektelenséget. Olyanok is elmentek megnézni, ha másért nem, a világsztár énekesekért és a technikailag is jelentős újdonságot felvonultató látványelemekért, akik korábban Wagner nehéz és hosszú műveinek előadásain nem tudták elképzelni magukat. Természetes, hogy mindenki ehhez az élményhez méri az Operaház új Ringjét, és persze az is, hogy az intézmény néhány év elteltével szükségét érezte annak, hogy ők is előálljanak egy saját sorozattal. Még akkor is, ha kétségtelenül nehéz szabadulni Hartmut Schörghofer rendezésétől és attól a korszakalkotó képi világtól, amit épp itt, Budapesten teremtett.
Ha a Műpa Bayreuth-ot idéző sztárparádéja felől közelítjük az Operaház új Ringjét, amelynek az idén az első része, A Rajna kincse debütált, akkor középkategóriás az előadás, ha abból indulunk ki, hogy ezt lényegében saját erőből, saját énekesekkel hozta ki a dalszínház, akkor egyértelműen jó irányba mutat. És mint ilyet, látni kell. Nemcsak azért, mert M. Tóth Géza követhető, érthető vizuális közeget teremtett, amely egyszerre modern és kortalan, és nemcsak azért, mert zenei szempontból, ha nem is kimagasló, de élvezhető az előadás. A Rajna kincse olyan produkció, amely színpadi magamutogatás helyett a zenéről szól, és ez Wagnernél elengedhetetlen.
A Ring legnagyobb problémája, hogy különleges helyszíneken játszódik, amelyek hagyományos díszletekkel megoldhatatlanok és követhetetlenek, illetve számos olyan esemény történik benne, amely „varázslat”, tehát szó szerint nem eljátszható, ráadásul szövevényes a mitológiai összefüggésrendszer. M. Tóth nem is ezt akarja ábrázolni, a „minden mindennel összefügg” érzés a grafikonokon, a számítógépes ábrákon megjelenik, ugyanakkor az egész az univerzum képét adja ki egységbe összeállva. A két összekapcsolt vetített film, a fények és a filmek által elért hatások még a Rajna vizét és az istenek birodalmát is képesek megjeleníteni.