Hatalmas sikert és elismerést hozott Budapestnek a Művészetek Palotája Wagner-fesztiválja, egészen felpezsdítette a zeneszerző művei köré ült csöndes hazai érdektelenséget. Olyanok is elmentek megnézni, ha másért nem, a világsztár énekesekért és a technikailag is jelentős újdonságot felvonultató látványelemekért, akik korábban Wagner nehéz és hosszú műveinek előadásain nem tudták elképzelni magukat. Természetes, hogy mindenki ehhez az élményhez méri az Operaház új Ringjét, és persze az is, hogy az intézmény néhány év elteltével szükségét érezte annak, hogy ők is előálljanak egy saját sorozattal. Még akkor is, ha kétségtelenül nehéz szabadulni Hartmut Schörghofer rendezésétől és attól a korszakalkotó képi világtól, amit épp itt, Budapesten teremtett.
Ha a Műpa Bayreuth-ot idéző sztárparádéja felől közelítjük az Operaház új Ringjét, amelynek az idén az első része, A Rajna kincse debütált, akkor középkategóriás az előadás, ha abból indulunk ki, hogy ezt lényegében saját erőből, saját énekesekkel hozta ki a dalszínház, akkor egyértelműen jó irányba mutat. És mint ilyet, látni kell. Nemcsak azért, mert M. Tóth Géza követhető, érthető vizuális közeget teremtett, amely egyszerre modern és kortalan, és nemcsak azért, mert zenei szempontból, ha nem is kimagasló, de élvezhető az előadás. A Rajna kincse olyan produkció, amely színpadi magamutogatás helyett a zenéről szól, és ez Wagnernél elengedhetetlen.
A Ring legnagyobb problémája, hogy különleges helyszíneken játszódik, amelyek hagyományos díszletekkel megoldhatatlanok és követhetetlenek, illetve számos olyan esemény történik benne, amely „varázslat”, tehát szó szerint nem eljátszható, ráadásul szövevényes a mitológiai összefüggésrendszer. M. Tóth nem is ezt akarja ábrázolni, a „minden mindennel összefügg” érzés a grafikonokon, a számítógépes ábrákon megjelenik, ugyanakkor az egész az univerzum képét adja ki egységbe összeállva. A két összekapcsolt vetített film, a fények és a filmek által elért hatások még a Rajna vizét és az istenek birodalmát is képesek megjeleníteni.
A jelmezek (jelmeztervező: Bárdosi Ibolya) találók, a rózsaszín Barbie-baba Freia a rendezés központi gondolatára erősít, a kapitalizmus kritikájára, így az egyes szereplők motivációit a hatalom megszerzése iránti vágy, illetve az elvesztése miatt érzett félelem mozgatja. Ez egyébként benne is van a darabban, és rendkívül erős a hatása, amikor ezt a szálat felfedezzük a szövegekben. Az istenek jelmezét a színvilág és hajviseletük egészíti ki, sokszor nagyon találóan és más operákra való asszociációval, a hintázó sellők ruhája egészen halszerű, Alberich öltözéke az újgazdagokat is kifigurázza.
A díszlet (díszlettervező: Tihanyi Ildikó) néhol kicsit egysíkú, és bármely mai minimalista lakótérbe beleférne, viszont vannak ötletesebb megoldások, mint a Rajnánál játszódó rész vagy a föld alatti világból felemelkedő Erda világa. A díszletet a hét alkotó által összerakott vetített látvány ellensúlyozza.
A három sellő – Wierdl Eszter, Simon Krisztina és Heiter Melinda – nem varázsolja el a hallgatóságot, ahogy Megyesi Zoltán Miméje sem felejthetetlen, Gál Erika Erdája viszont kellemes meglepetés a darab végén. Németh Judit Frickája még mindig kifejezetten jó, énekhangilag és alakításban is. Cser Krisztián és Gábor Géza hangja óriásként valódi erőt képvisel, és ha nem is kimagasló, de szerethető Kálmándi Mihály Wotanja. Egri Sándornak nem volt könnyű helyzete, Donner kalapácsos megjelenései valahogy a rendezés kevésbé átgondolt részeit képezik, Nyári Zoltán hangszínének kifejezetten jót tett a Froh szerepéhez rendelt flegma hozzáállás. A zenekar tisztességesen hozza a partitúrát Halász Péter vezényletével.
Az előadás két vendégszereplője, Marcus Jupither és Adrian Eröd kiemelkedtek a mezőnyből, előbbi Alberichet játszotta változó teljesítménnyel, utóbbi Logéja viszont egyértelműen elvitte a hátán az egész estét. Adrian Eröd nem csak gyönyörű énekhangjával, látványos színpadi játékával, beszédes gesztusaival nyújtott páratlan alakítást, kisugárzásával is igazi tűzláng érzetét keltette. Nála a játék és az éneklés valódi szimbiózisban él, minden mozdulatát halljuk, és minden dallamfordulatát látjuk. Ha másért nem, miatta mindenképp látni kell az előadást!
(Richard Wagner: A Rajna kincse. Premier. Rendező: M. Tóth Géza. Magyar Állami Operaház, március 21.)
