Ismerjük és valószínűleg sokan unjuk is azokat a megemlékezéseket, amelyek csupán a heroikus küzdelmekről és a hősök tiszteletéről szólnak egy-egy történelmi esemény évfordulóján. Nem, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ezekre nincs szükség, mert van, a heroikus küzdelmekre és a hősökre mindig van, és emlékezni is kell rájuk. Csak ezek az alkalmak már annyi pátosszal és toposszal terheltek, hogy nincs olyan magyar a földön, aki ne tudna egy ilyet levezényelni bárhol, bármikor. Így pedig körülbelül olyan súlya maradt mára ezeknek az ünnepi alkalmaknak, mint a virslifőzésnek.
Érdemes hát időről időre kitalálni valamit, amivel fordíthatunk egyet ezen a patetikus nézőponton. Ehhez elég csak kicsit tágabban értelmezni az inkriminált fogalmakat, a forradalmat és a szabadságharcot. Veiszer Alinda, Kemény Zsófi, Csider István Zoltán, Horváth Kristóf Színész Bob, Kemény István és Térey János is így tett, elég széles palettát varázsoltak a színpadra kedden este az Örkény Színházban. Hoztak ugyanis slamet, verset, regényrészletet és még beszédet is, ki-ki a saját habitusának megfelelően. Ugyanis az est egyik kifejezetten erős és szimpatikus vezérfonala az volt, hogy mindegyik szereplő azt mond, amit csak akar. Hiszen március 15. a sajtó- és szólásszabadság ünnepe is.
Ennek megfelelően a Whitman Fiúk, vagyis Simon Márton és Závada Péter, az est ötletgazdái – előbbi pedig műsorvezetője is egyben – csupán annyit kértek a részvevőktől, hogy két szöveget hozzanak, s ha lehet, a két szöveg ellenpontozza egymást, de kapcsolódjanak a tematikához. Ezen a hozzáálláson érdemes volna egy picit változtatni a következő alkalmakra – ugyanis lesznek még hasonló, a Whitman Fiúk által levezényelt estek az Örkényben –, mert nagyon tudtunk örülni a szerzők saját szövegválasztásainak, de a szövegek elhangzási sorrendjéhez elkélne egy dramaturg, vagy legalábbis egy szerkesztő. Az est második fele kevésbé volt sodró lendületű, mint az első. Jobb lett volna ez fordítva.
A Forr már? – Tulajdonképpen forradalmi est című rendezvény nem előzmény nélküli, a Whitman Fiúk szervezésében volt egy, igaz, témájában kifejezetten eltérő alkalom tavaly az Örkényben. Akkor Shakespeare Hamletje és annak színházi előadása állt a középpontban, és kifejezetten az alkalomra születtek szövegek. Most is került új teríték az asztalra, majdnem mindegyik meghívott elmondott olyan szöveget, amely még nem hangzott el, sőt Térey János éppen készülő regényéből is olvasott fel egy nagyobb lélegzetű részletet.
Veiszer Alinda újságíró – érezve szerepét a slammerek és a költők között – nem akart nagyot mondani, ezért inkább hozott egy márciusi beszédet, amelyben nagyon helyesen igyekezett elkerülni a már említett virslifőzés-effektust. Kemény István és Térey János hozták a visszafogott, mégis, költői szerepükhöz leginkább passzoló kiállást. A slammerek, Kemény Zsófi, Csider István Zoltán és Horváth Kristóf Színész Bob pedig folyamatos hullámzásban tartotta a közönséget: szépen váltakozott a komolyság és az irónia. Szóval a két kör felcserélhetőségét kivéve minden a helyén volt, hogy ez egy jó este legyen.
És az is lett: mert nem úgy álltunk fel az előadás végén, hogy végre vége, hanem úgy, hogy ebből kellene még. Öröm, hogy mindezt az Örkény Színház fogadta be, Mácsai Pál igazgató külön is köszöntötte az est elején a közönséget és a vendégeket, s versbarát színháznak nevezte az Örkényt.
Simon Márton búcsúzóul előadta a tavalyi Pilvakerből kimaradt, mostanra továbbírt szövegét, amelyet a kokárda viselése helyett hozott – látva, hogy a március 15-höz képest korai időpont okán kevesek mellkasán díszlett ez a jelkép. Én pedig Csider István Zoltán sorait raktam most el a legmélyebbre, aki a hazáról slammelve azt mondta:
Az üres téren a városra gondolsz, amit a nagyapád épített,
meg a hazádra, ami olyan, mint egy akaratos nő:
nem tudod kidobni.
A falhoz nyomva fekszel, szűk a hely, de még sincs kedved neki szólni,
arrébb tolni álmában, és mint egy makacs tévhitet, úgy viseled.
Régi pulóver. Kinyúlt. Kinyújtottad. De így pont rád való.
Vasággyal meg hajjal együtt negyvenkét kiló.
